Láncfűrész és a hangyák

Tizenöt méteres nyárfák voltak, odvakkal, fészkekkel, kérges, vad barázdákkal, vörös- és feketehangya-telepekkel. Telefonon hívtak a vízügytől, hogy három napon belül vágjuk ki mindet. Ott álltak a kert végében, pár lépésnyire a határmezsgyétől, a strand kabinsora mögött. Felújítják a fürdőt és veszélyessé váltak a fáink, azt mondták. Nagyapám öröksége, nagyapám nyarának itt felejtett árnyékai, gyerekkorunk rejtelmes, átjárhatatlan dzsungele. A fák belsejében kartonfészket építenek a fahangyák, szétrágott fa morzsalékából, majd nyálukkal ragasztják össze, ahogy azt a fészek megkívánja. Kötőanyagokból, őseink nedveiből eredünk mindannyian, ragaszkodásunk pedig a család intézményének kötelékéből való. Az igazán komoly, nagycsaládok életében nem elegendő egyetlen fészek, egyetlen fa, egyetlen égig érő, szélringató otthon sem. Mert ott vannak azok a szomszédos fák is, meleg mellékfészkek a család lombozatába, gyökérzetébe fonódva, titokzatos, láthatatlan ölelkezésben, ragaszkodva, akár a fagyöngyök, örök áldozatiságban és érthetetlen egyensúlyokban.
Nyolc éves voltam, mikor nagyapám bemutatta nekem a munkahelyét, legnyilvánosabb titkait, csalános bozótjait az élet sikamlós útvesztőinek. Szatmár étterem, Utasellátó, akkoriban fogalom volt, mindenki megfordult ott, aki számított, meg aki nem annyira, azok is. Így hát én mindenkit és mindent ismertem: a bisztró könnyű nővendégeit, rosszarcú vasutasokat, jól fésült cigányzenészeket, magyar nóták keserűségét, borravalók önfeledtségét, hitelt, hó eleji elszámolást, üzemi raktárak csöndjét, pincértanoncok titkos légyottjait ebédeltetések utáni lopott szünetekben, azt, hogy a sör hasznot habzó áru, a göngyölegek, délelőtti kártyaasztalok, öltözők szagát, igazgatói irodák kanapéját, egyszóval tényleg mindent. A főszakácsasszony nem volt túl vonzó, hatalmas farára, irdatlan csöcseire emlékszem, de a kisegítők és pincérek között volt néhány másféle női szépség is. Kortól, beosztástól, testalkattól függetlenül rajongtak az öregért, nagyapám pedig a cicázásért rajongott, bármennyire is volt komoly, pénzhez is értő szakember, a munkát hittel, fegyelemmel viselő férfi. Én pedig nagyapám ifjúságáért rajongok még így, halála után is négy hónappal. „E föld befogad, mint a persely”. Most meg itt van ez a reggeli telefon: irtsam ki, ha nem is gyökerestől, de a tájból, kertje határvidékéből szabálytalan, örökké tavasz természetét.
A láncfűrész, az enyém legalábbis, kényes jószág. Ha nagy nehezen beindul, alig tudom leállítani. Nincs alapjárata hidegen, utógyújtása van, nincsenek köztes megoldások, bőg, mint szamár a benzingőzben vagy egyszerűen csak lefullad, ha nem túráztatom a motort. Hidegen folyton a szívatás van, minden meló eleje ezzel telik. Pedig takarítom a karburátort, gyertyát cserélek megadott üzemóra szerint, láncot rendszeresen éleztetni viszem, ahogy nyúlni kezd, spannolom, lelke van, én pedig régről spannja vagyok a szerszámomnak. Mégis, néha azon kapom magam, hogy szolgája csak, hasznot, vágyakat beteljesítő eszköze, saját, elgépesített életemnek. Mert stihlfűrészelni, bírni a tájjal, anyaggal, környezettel, felhőket megtartó lombkoronákkal is, ha kell: megtévesztő hatalom.
Vegyes tüzelésű kazánban a kiszáradt nyárfa hamar ellobban, kalóriaértéke, akárcsak a kartonpapíré, otthontalanok egykori, súlytalanná vált otthona, emléke, hamuja. Hűlt helye marad a régvolt, virágzó, dicsőséges koronáknak. A hamu lúgosítja a talajt, nagyapám hamuja például a ránk hagyott földet termékenyíti. Egy úriember nemcsak elegánsan hallgat, él vagy hal meg, még az utolsó havat elsepri a járdáról, majd hátrahajtja fejét a konyha karos ládáján. „Műalkotás az élet”–, így mondogatta. Láthatatlan gondoskodással, ahogyan az erdő egyként vesz fel tápanyagot, majd gondoskodik az egyről. Valahogy így vannak a családok, az utána érkezők is, kiválasztva, hangyatelepek katonái, munkásai, karcsú, szárnyas hímjei. Így jövünk mindannyian, nagyapám után, hangyaszorgalommal, mágikus fegyelemmel erdőségeket átható, iszonytatóan zöld, örök természetébe.

csinálni többé

percekig álltam előtte.
előbb odaköszönt, majd
ránézett a naptárára.
szökőnap. meg sem történt
találkozás a miénk. még néhány
koncentrált lélegzetvétel,
valami könnyű, súlytalan
viccelődés a többiekkel. elegáns
a világ, erre gondolok. majd
keresgélek a tárcámban,
nincs apróm, nagyvonal van.
nagy megbecsültség. nagy
bukások utáni ürességek.
egyszer kölcsön adtam neki
egy jelentős bizalmat. vagy,
hogy is volt? nem, azt vissza már
nem lehet csinálni többé.

egy órásmester emlékezete

a hatvanas évek óragyártói rádiummal
festették a karórák egyes modelljeinek
számlapját. állítólag ezerkétszáz évig
világítanak ezek a radioaktív számlapok,
ami nemcsak praktikus, de igazán
látványos a sötétben.

mert szépen is, nemcsak jól kell
mutatni évszázadokon keresztül időt,
presztízst, múlhatatlanságot.
és nemcsak reggelente, életeken
át ébresztget, halasztgat egy ilyen
divatos járómű. a rákkeltő anyagok,

akár a nők vagy igaz művészetek: felforgatják
az ember életét, sürgetnek, nyugtatnak
végső belátásainkra. időben vagyunk:
ezeregyszázötven év biztonságával magunk
előtt. azok az asszonyok pedig, a hatvanas
években folyton csak az ecsetvéget nyálazták,

így hallottam egy régi órásmestertől,
ahogy számlapokra rádiummal festettek
jeleket, mutatókat. pontos munkához
hibátlan óramű, nedves, finom ecset
és biztos kéz kell, ezt minden érett asszony
tudta akkoriban. a rádium íze akár a sugárzó

emlékezet, mert voltak az én számon is
végzetes csókok, mondja, villanyoztak engem is
gondos női nyelvek. még akkor is, ha egyszer
minden lejár és nem lesz, aki újra felhúzná
ezeket a régi, elegáns, de mégis meddővé
vált, gyorséletű járószerkezeteket.

romlatlanul

a modernkori népvándorlások után,
de még a következő jégkorszak előtt,
leültetlek egy közeli park padjára.
már nem lesz divatja sem a szemérem-

fazonnak, sem pedig mintás tanga-
bugyiknak. de nekünk még akkor is
fontos, hogy le lehessen sodorni
csípődről, combodról, azt a kis semmi

anyagot, mint valami hártyásszárnyú,
lepkefélét, ha meguntam vagy csak lehe-
tetlen tovább, így, nézegetni. aztán az eget

fürkésszük, sorvadó lombok, bárányformájú
felhők között, majd romlatlan figyelemmel
várjuk be a leges-legelső nagy havazást.

üzenet nagyanyámnak

aztán én is megnősültem, mint a többiek.
a kisházat jól adtuk el, de az újat még
ma is nyögjük (csak bankkal ne fogódzkodjon
az ember). síelni készültünk, de elébünk
vágott a rák, így elcsúszott a gyerek
vagy 7évvel, végül mégis, itt van!
épp az anyjával ripakodik. úgy volt,
hogy a műtét utáni öt év eldönti majd
az életet. most meg, hogy piros vagy
a kék ruhát, a gyerek, ezen megy a cirkusz.

öcsém is megnősült, ott két szép arcú fiú.
nyugi, jelen vagyok minden családi ünnepen!

hantás fiadból nagyobb piás lett, mint álmodó:
tátott szájjal hallgatom kommersz,
kevert életét, ha összefutok vele az utcán.

az urad nagyon megöregedett. előbb
kitagadott, majd visszafogadna, ha hagynám.
pedig már nem vagyok olyan konok,
mint mikor nem aludtam el nálad, míg
meg nem varrtad a kilukadt pizsamanadrág-
omat. (bár máig nem tűrök viszonyt, amiből
kint van a seggem.) pedig olyan
engedékeny szeretnék lenni, amilyen
te vagy: ha nem megyek ki hozzád
a temetőbe, akkor sem hallgatsz meg
kevésbé, mint most, hogy megüzentem
a híreket.

a születésről

valójában a városi strandon nőttem fel.
pontosabban úgy mondanám, hogy a napozók
melletti zuhanyzók árnyékában, ott, ahol
a vízcsövek futnak be a pontatlanul illesztett
fémlemezes női zuhanyzóba. azt mondják,
hogy engem a táj szült és aztán csak én
magamat. meglehet, hogy valóban a táj,
azoknak a nőknek a szeméremtája, akiket
meglestem napozás után, zuhanyzásuk közben.

engem csakis az intimitás érdekelt, ahogyan
odafordultak a meleg- és hidegvizes csövek
lemezfuratai felé és a csillogó szemébe
néztek annak a tizenkét éves kissrácnak,
aki voltam, különös szeméremmel.

a nők, állhatatos bolondjaikat kortalan
odaadással jutalmazzák. mindannyian
törzsvendégei voltak a városi fürdőnek, tudták,
miattuk téblábolok, rájuk várok akkor is, mikor
nem folyik víz a zuhanyrózsákból, hogy csakis
értük adok fel csúszdázást, labdázást, hogy értük
nem ugrálok a többiekkel a hidegvizes
nagymedencébe, abban a rekkenő melegben.

szénaláng

a húszonöt éve meghalt dédnagyanyám
csűrjének szénaszagát, ahová csöpi
kutyája nyaranta kölykezett, ma
azt a szagot éreztem a bicikliút
mentén.

falvak szénaszagát, rég lefogott,
ki nem nyílt szemhéjak emlékét,
aztán mégis a nyers föld íze
jutott eszembe a kezdeti örömöm
után közvetlenül.

körforgalom

mikor abban a forgalomban haladtuk, biztos emlékszel még,
kértem, ne költs ajándékokra, ha eljön az ünnepünk.
hiba volt ez, gyávaság részemről, hogy az okát nem akartam
bevallani, pedig tudtam, hogy akkorra köztünk,
már mindennek vége lesz.

és eljött mégiscsak az a mi napunk, hosszú hallgatás után
kerestél: „ez a te ünneped”--, mondtad.
és hogy fáj még, bár maradtál volna
egész életen keresztül.

„bármelyik halálod szebb nálam.” --mondtad.

és lehet, hogy tényleg úgy van, én mégsem találtam
szebb halálnemet magamnak tőled.
ne bántson, hogy nem adtam tovább a vérem:
sem közös gyerek, sem szipolyozó ragaszkodás.

visz a forgalom, kacagunk azon,
hogy az ünnep nekünk végül is mindig ugyanaz a nap,
ma fent, ma lent, de nézd csak: minden körbe ért megint.

kitaposott szőnyeg

ahogy a szüleid hagynak el, s még nem érted,
mit jelent felnőtt ésszel itt maradni árván.
de a halál és közötted már senki nincsen többé
pajzsnak, bizalomnak, csalfa egérútnak.

hagyatékodból elajándékozod a rád
maradt szekrénysort. lemondasz arról
a fontosnak hitt afrikai kunyhóról
és fehérgólyákat ábrázoló festményről
egy távoli rokon javára. de hazacipeled
azt a régi szőnyeget, amit már akkor sem
becsültél sokra, mikor apád megrészegülten
tántorgott vele haza, miután cigaretta-
parázzsal kiégette az elözvegyült nagynénje.

és valahogy neked ez lett a legfontosabb
menedék, erre az előre kitaposott maradék
másfél vagy talán két évtizedre.
most mégis arra az önfeledt rajongásra
gondolsz, meg anyádra, ahogy fejcsóválva
ugyan, de együtt terítik le a nagyobbik
szobában ezt az alig használt, de átlukadt
kézicsomózású, seszínű szőnyeget.

magasabb inger

nem a közönyösség kezdett növekedni,
nem valami felnőtt rutin vagy rég elunt élet
hozta el ezt a beláthatatlan távolságot közénk.
mégcsak nem is a napi munka, gazdasági

érdek vagy bármi karrierkényszer. a depressziódat
úgy szoktam leküzdeni, hogy kétségbe ejtelek
néhánynapos hiánnyal. a hiány magasabb
inger az unalomnál.

elsőbbségük van a magasabb ingereknek.
ez a szabály. amíg betartasz valakinek, addig
garantáltan létezel. unalmas, új szabályokra

máig nem futotta. azzal vigasztalom magam,
hogy nemcsak a közönyt írja felül a fájdalom,
de a fájdalmakat is az egymásra csodálkozás.