romlatlanul

a modernkori népvándorlások után,
de még a következő jégkorszak előtt,
leültetlek egy közeli park padjára.
már nem lesz divatja sem a szemérem-

fazonnak, sem pedig mintás tanga-
bugyiknak. de nekünk még akkor is
fontos, hogy le lehessen sodorni
csípődről, combodról, azt a kis semmi

anyagot, mint valami hártyásszárnyú,
lepkefélét, ha meguntam vagy csak lehe-
tetlen tovább, így, nézegetni. aztán az eget

fürkésszük, sorvadó lombok, bárányformájú
felhők között, majd romlatlan figyelemmel
várjuk be a leges-legelső nagy havazást.

üzenet nagyanyámnak

aztán én is megnősültem, mint a többiek.
a kisházat jól adtuk el, de az újat még
ma is nyögjük (csak bankkal ne fogódzkodjon
az ember). síelni készültünk, de elébünk
vágott a rák, így elcsúszott a gyerek
vagy 7évvel, végül mégis, itt van!
épp az anyjával ripakodik. úgy volt,
hogy a műtét utáni öt év eldönti majd
az életet. most meg, hogy piros vagy
a kék ruhát, a gyerek, ezen megy a cirkusz.

öcsém is megnősült, ott két szép arcú fiú.
nyugi, jelen vagyok minden családi ünnepen!

hantás fiadból nagyobb piás lett, mint álmodó:
tátott szájjal hallgatom kommersz,
kevert életét, ha összefutok vele az utcán.

az urad nagyon megöregedett. előbb
kitagadott, majd visszafogadna, ha hagynám.
pedig már nem vagyok olyan konok,
mint mikor nem aludtam el nálad, míg
meg nem varrtad a kilukadt pizsamanadrág-
omat. (bár máig nem tűrök viszonyt, amiből
kint van a seggem.) pedig olyan
engedékeny szeretnék lenni, amilyen
te vagy: ha nem megyek ki hozzád
a temetőbe, akkor sem hallgatsz meg
kevésbé, mint most, hogy megüzentem
a híreket.

a születésről

valójában a városi strandon nőttem fel.
pontosabban úgy mondanám, hogy a napozók
melletti zuhanyzók árnyékában, ott, ahol
a vízcsövek futnak be a pontatlanul illesztett
fémlemezes női zuhanyzóba. azt mondják,
hogy engem a táj szült és aztán csak én
magamat. meglehet, hogy valóban a táj,
azoknak a nőknek a szeméremtája, akiket
meglestem napozás után, zuhanyzásuk közben.

engem csakis az intimitás érdekelt, ahogyan
odafordultak a meleg- és hidegvizes csövek
lemezfuratai felé és a csillogó szemébe
néztek annak a tizenkét éves kissrácnak,
aki voltam, különös szeméremmel.

a nők, állhatatos bolondjaikat kortalan
odaadással jutalmazzák. mindannyian
törzsvendégei voltak a városi fürdőnek, tudták,
miattuk téblábolok, rájuk várok akkor is, mikor
nem folyik víz a zuhanyrózsákból, hogy csakis
értük adok fel csúszdázást, labdázást, hogy értük
nem ugrálok a többiekkel a hidegvizes
nagymedencébe, abban a rekkenő melegben.

szénaláng

a húszonöt éve meghalt dédnagyanyám
csűrjének szénaszagát, ahová csöpi
kutyája nyaranta kölykezett, ma
azt a szagot éreztem a bicikliút
mentén.

falvak szénaszagát, rég lefogott,
ki nem nyílt szemhéjak emlékét,
aztán mégis a nyers föld íze
jutott eszembe a kezdeti örömöm
után közvetlenül.

körforgalom

mikor abban a forgalomban haladtuk, biztos emlékszel még,
kértem, ne költs ajándékokra, ha eljön az ünnepünk.
hiba volt ez, gyávaság részemről, hogy az okát nem akartam
bevallani, pedig tudtam, hogy akkorra köztünk,
már mindennek vége lesz.

és eljött mégiscsak az a mi napunk, hosszú hallgatás után
kerestél: „ez a te ünneped”--, mondtad.
és hogy fáj még, bár maradtál volna
egész életen keresztül.

„bármelyik halálod szebb nálam.” --mondtad.

és lehet, hogy tényleg úgy van, én mégsem találtam
szebb halálnemet magamnak tőled.
ne bántson, hogy nem adtam tovább a vérem:
sem közös gyerek, sem szipolyozó ragaszkodás.

visz a forgalom, kacagunk azon,
hogy az ünnep nekünk végül is mindig ugyanaz a nap,
ma fent, ma lent, de nézd csak: minden körbe ért megint.

kitaposott szőnyeg

ahogy a szüleid hagynak el, s még nem érted,
mit jelent felnőtt ésszel itt maradni árván.
de a halál és közötted már senki nincsen többé
pajzsnak, bizalomnak, csalfa egérútnak.

hagyatékodból elajándékozod a rád
maradt szekrénysort. lemondasz arról
a fontosnak hitt afrikai kunyhóról
és fehérgólyákat ábrázoló festményről
egy távoli rokon javára. de hazacipeled
azt a régi szőnyeget, amit már akkor sem
becsültél sokra, mikor apád megrészegülten
tántorgott vele haza, miután cigaretta-
parázzsal kiégette az elözvegyült nagynénje.

és valahogy neked ez lett a legfontosabb
menedék, erre az előre kitaposott maradék
másfél vagy talán két évtizedre.
most mégis arra az önfeledt rajongásra
gondolsz, meg anyádra, ahogy fejcsóválva
ugyan, de együtt terítik le a nagyobbik
szobában ezt az alig használt, de átlukadt
kézicsomózású, seszínű szőnyeget.

magasabb inger

nem a közönyösség kezdett növekedni,
nem valami felnőtt rutin vagy rég elunt élet
hozta el ezt a beláthatatlan távolságot közénk.
mégcsak nem is a napi munka, gazdasági

érdek vagy bármi karrierkényszer. a depressziódat
úgy szoktam leküzdeni, hogy kétségbe ejtelek
néhánynapos hiánnyal. a hiány magasabb
inger az unalomnál.

elsőbbségük van a magasabb ingereknek.
ez a szabály. amíg betartasz valakinek, addig
garantáltan létezel. unalmas, új szabályokra

máig nem futotta. azzal vigasztalom magam,
hogy nemcsak a közönyt írja felül a fájdalom,
de a fájdalmakat is az egymásra csodálkozás.

végre egy nő

Végre egy nő, akinek a halálában
abszolút vétlen vagyok.
mert eltelt néhány év és végül is,
te hagytál faképnél engem. van még
bőr a képeden ujjal mutogatni vissza?
a halálból nem szokás a vissza.
az más kérdés, hogy én tudom,
s te végleg tudtat: ami hátra van,
garantáltan szar lesz. mert addig
rendben, hogy szabadulni öröm,
és ha muszáj, minden áldott este úgy
játszhatsz szívekkel, mint felelőtlen bakfis.

vénülj meg máshol!- így sóhajtoztam
utánad, és beláttad, hogy van az a bánat,
mi festékkel, családdal sem orvosolható.

nem kuncsorogtál, súlyos volt a bukás,
meghalni sem nagyobb árulás, mint
maradni részletemnek.

üzentek szüleid: nem vagy.
kellett volna veled halni vagy hagyni
téged (hülyén,) magam mellett,
boldogan. nem tanítok átélni utánad
senkit. meghaltál, ezt a sztorit
folytatom, nélküled.

mátészalkai tükröződésben

ma, ahogy belesek a törött üvegszilánkok és elrozsdállt vasrácsok között, még látom az előcsarnok falfestményeit, leszakadva a nagy barna, szétfeszített függönyt a hatalmas párnázott ajtók előtt. az előcsarnok romlatlan szagát hozza a kiáramló léghuzat, pubertás önmagamat idézve vissza, de már a valamikori lét emlékének nyomasztó biztonságát nincs idő rekonstruálni. a moziterem lankás pvc -aljzata és a vörösen párnázott, mégis kényelmetlen székeinek zsibbasztó emlékei magukkal sodornak. kivilágított lépcsősor, szálló por csillogása a vetítőfényben, mert ami igazán fontos volt, mégis, állóképként bennem megmaradt.
légkondicionálókról még csak nem is hallottunk akkoriban, tíz éves korom körül, mikor nyári délutánokon bemásztunk a leláncolt kapun át a mozi udvarára. a nyitott vetítőterem lefüggönyözött oldalajtóinál bekucorodva, valahogy úgy, ahogy szombat esténként szüleim szobájánál, ha résnyire nyitva maradt az ajtó, a folyosó szőnyegéről néztem a későesti filmeket. úgy ültünk ott, pénztelen, koszos kiskölykök, sorban. a zseblámpás teremőröknek, akár az igazán komoly igazgatóknak, szívük volt hozzánk, csak ritkán zavartak vagy zártak ki bennünket, ha tikkasztó hőség volt a moziteremben, vagy mikor felbosszantották őket a jegyellenőrzés közbeni tolakodásban. hamar megtanultuk a keserű, meggyötört felügyelők emberségességét és dühös tehetetlenségeit is, ha rajtunk vezették le káromkodva indulataikat. család volt ez is. tudtuk, mennyit engedhetünk meg magunknak, mikor ülhetünk fel a fizető, üresen maradt, párnás székekre, és mikor kell megtűrtként a földön kucorognunk egész előadás alatt. önkényüké és önzetlenségüké voltunk, apáink, anyáink, kulturális fejlődésünk felügyelői voltak ők. persze mi erre a felelősségükre nem gondoltunk még akkor, csak érdekeltek bennünket a színes fotókon, plakátokon hirdetett mozifilmek, a még hatalmasabb mozivásznak, filmcsillagjaikkal. például tony curtis szülei éppen itt, a kossuthon, a mozi utcájában laktak, pár házzal lentebb. amikor hazajött, szülei sírját meglátogatni, ott sündörögtünk körülötte, máig megvan a fecni, amit nekem dedikált.
számunkra valami egészen új világ akkor kezdődött, mikor a haverom részeges anyját felvették dolgozni a moziba. akkoriban, már pattanásos kiskamaszok voltunk. vágyakkal, csajozásokkal, szerelmi, testi élményekkel, ott bent, a mozi biztonságos sötétjében is, de már nem a földön ülve, hanem az ügyelő- és bársonyszékekben, kigombolt nadrággal vagy szoknyák alatt tartott tenyérrel lestük hol a mozi-előadást, hol a lányok átszellemüléseit. mert valamin még nekünk, elszabadult, utcanevelt kis csavargóknak is nevelkednünk kellett, még ha túl korán kezdett testiségben tapasztalódtunk is.
a jegypénztárosoknak, akár a vérpiásoknak, külön angyalaik vannak, ezt már akkoriban is nagyon jól tudtam. popcorn-t árultattak fiaikkal az előcsarnokban. külön bejáratú vállalkozást, bérleti díjak és adószámok nélkül virágoztathattak ilyesfajta jövedelemkiegészítőket. új életet kezdve minden délután, új halálokba fulladva minden késő este. kevert, kommersz szeszek és delíriumok után mindig nehezek a koradélutánok. mi pedig bennfentesként tudtuk az összes titkot, nemcsak a bruce lee vagy a mozikban akkoriban gyakran előforduló pornó-filmekből vagy más, ma már kultikusnak nevezett hollywood-i szuperprodukciókból. de a másnaposságok kezelési trükkjeiről, vagy a pattogatott kukorica elkészítésének módjáról is, aminek héja úgy szorult a fogaink közé, ahogy belénk ívódtak filmjeink legkedveltebb hőseinek mondatai. mintha a szellemi felemelkedés ezen az egyetlen, de éppen ezért sokak által látogatott kisvárosi moziban történhetett volna meg. utólag persze be kellett látnunk, hogy a mi személyes megváltásunk valóban itt kezdődött, ezen a kultikus helyen. ha lányokat hívtunk el, akkor már egy héttel előre lefoglaltattuk a jegyeket, amit csak akkor kellett kifizetni, ha ténylegesen teltház volt, különben stikában elintézve a huszonhármas sor, hetes, nyolcas széke volt a miénk. a legtutibb helyekről néztük az előadást. cserébe persze minden szombat és vasárnap délelőtt eljártunk a jegypénztáros nő fiával kitakarítani a vetítőtermet. a sok szotyihéj úgy állt hegyekben egy-egy szék előtt, ahogyan madárfészkek alatt gyűlik az ürülék. „…és nem szarunk a fészekbe, kisfiam!” mondogatta spiccesen a haverom anyja, mikor ilyen bizalmi feladatokat adott ki nekünk. összesepertük, amit kellett, öröm volt ez is, és ha ketten voltunk, tényleg nem került több időbe egy- két órás munkánál. természetes volt, hogy kussoltunk, tudtuk, milyen kivételes és megbecsült helyzetben vagyunk mi itt, a mozi szolgálatában.

eltelt néhány felhőtlen kamasz-év, aztán az anyja hirtelen megbetegedett, de mint kiderült, egy régi, örökletes betegsége volt: hemofilia, úgy emlékszem. aztán, vérzékeny életének nagyvonalú nemtörődömsége vagy éppen hogy tudatos önfeladása vitte el: belső vérzés. ezt mondták az orvosok. a fia árván maradt, és a mozi, bár más okok miatt, de rövidesen végleg bezárt. ennek már több mint húsz éve. eközben mind a ketten felnőttünk, más-más országok fiainak valljuk magunkat, de ha mégis összefutunk világaink határán, már nem emlegetjük egykori közösségünket. sem a lányokat, sem a mozit, sem a nagy mondatokat, amiket évekig használtunk egy-egy filmből kiragadva. csak néhány élettényről váltunk szót, például, hogy melyik büntetésért, milyen élmény vagy bűn jár ki mostanában, vagy mi az a feladat, ami az eddigi élet hosszán elkísért. tárgyilagos őszinteséggel, de talán mégis a győzelmek nyugalmával vallunk ezeken a ritka találkozásokon egymásnak.
és most újra, itt az őszi utcán, bokáig érő platánlevelek között, múltam után leselkedve, a törött üvegek tükröződésében fedezve fel magamat, arra eszmélek, hogy rajtam kívül mára alig ismerek ennél a kulcsra zárt mozinál elhagyatottabb helyet.

Szilágyi Péter: Átutazóban