a columbiai őserdő fölött
lezuhant cessna típusú
repülőgép felnőtt utasai
meghaltak, de négy kicsi

gyerek túlélte a repülőgép
szerencsétlenséget.
a legnagyobb, tizenegy
éves kislány az anyjától

tanulta a vadon szabályait,
innen tudta, hogyan kell
menedéket építeni a dzsungel
jaguárjai, kígyói elől,

és hová bújjanak a nagy
őserdei esők idején. milyen
gyümölcsöket ehetnek,
melyek a mérgező növények.

anyjuk a zuhanást követően
még négy napig életben
volt, tanácsokkal látta el
a gyerekeket. a legidősebb

már tudta, hogyan kell
gondozni a kicsit, mert
korábban is ő vigyázott
a három testvérére.

azt viszont nem tudhatták,
hogy a katonaság, vagy
a törzsből mikor találnak
rájuk az önkéntesek.

a gyerekek azt az utasítást
kapták az anyjuktól, ha
meghal, induljanak útra,
mert a halottak szagára

rövidesen megérkeznek
a finnyás ragadozók és
dögevők. a tizenegy, kilenc,
négyéves, a tizenegy hónapos

karon ülővel nekivágtak
az őserdőnek. egyébként
huitoto bennszülött gyerekek
hajgumik segítségével

készítettek maguknak
menedéket hatalmas
ágakból, levelekből. még
az otthon játszott „túlélő-

játékkal” alapozták meg
ezt a dzsungelkalandot.
de anyjuk nem mondta,
s a játék szabályaiban

sem volt olyan tétel, hogy
negyven napon át hogyan
kell életben maradni négy
kicsi, elárvult gyereknek.

most pedig ágynyugalom,
nagyszülők gondos keze,
meleg kakaó, dédelgetés.
csak az a cessna,

a bacsapódás örök robaja,
anya nélküli dzsungel élet.
hogy kell majd ezt a vesze-
delmet nélküle végig csinálni?

pedig július vége, máskor
a tiszapartot már rég belaktad.
béke van és eső utáni áradás.
mi kellene más, mozdulatlan
kalandnak? árad a néma víz
és mint tavasszal, fel-fel habzik.
volt év, mikor a szamosból
elhullott birkák, lovak…
idén újra fertőz a folyó, ki hinné,
hogy a háborúból érkező tiszalé
mossa lábad elé az ukrajnai
tömegsírokat. lentebb a parton
családok fürdenek. béka vartyog
a belógó ágak közt. meleg van,
hűlni jó, és vacogni nevetve. ki akar
a halálra gondolni, meg, hogy odaát
dúló harcok. nyaralás és elnyúlt
homokos part. fénylő rágógumi
a napernyő rudjába nyomva. még
egy hónap a nyárból. lövész- és
halottas árkok, eltévedt golyók,
néma medrek, örvényes tisza hűvöse.
ki tudja, honnan, sosem látott
hattyú tempóz a csillogó zöld folyón.

rettegések éjszakája, nyitva az ablak,
levél se rezdül, de mégis mozdul
a földnek hája, zsíros izzadványa,
hernyóként matató fájdalom.
nyári szívbe esett féreg rág, cseresznyét
két pofára. szorongsz a néma csendben,
és nem érted az egészet, édes kerti pompa
megrészegült júliusi kárhozatban. vége lesz
ennek a fülledt éjnek, hiába álmodnál
okosabban öröklétet, most csak a műanyag
tál van. leszakítva várod, bármire is gondolsz,
hallgat az éjjel, s a megvilágított fellegek közt,
átrágjon húsodon a hold teli csendje,
vöröslő véreddel itatva magát. cseresznye-
húsod apránként roskad, ahogy kúszik
beléd a sötét. majd tálból a magokat
szétköpködi a féreg a még hátramaradt
útra mind eléd.

a gyógymódot már elfelejtették,
üvegcsékben tüneti gyógyszerek.
lehúzol egy felest, ha depresszióba esel.
minden út nyílegyenes, ahogyan engeded.
keresztelésnél csukják be a harmadik
szemedet. szentségtörésnek nevezheted,
mikor vaklálsz a vasárnapi misék között.
fűtik a padokat, míg hasít a fagy. lesütöd
homlokod, akár egy mészáros
a böjt utáni úrvacsoraosztásnál.

kifeküdtem a napra, vártam, hogy majd a hullámokkal
jön a színem. vártam, hogy a szél, hogy néhány kóbor tekintet
mégiscsak kisüti belőlem a bajokat, újrafogalmaz. épp olvastam
a cetekről valami furcsa könyvet, tudtam, hogy ebbe az öbölbe,
ha várnám is, akkor se jönne. van hűvösebb mélység, fullasztó
délutánokra. van nagyobb öröm, ha bálna az ember, mint idevetődni
a partra magányos nyaralónak. megtisztulni jöttem a nap alá,
megérteni, hogyan méregtelenítsem a lelkemet, felülvizsgálni
rejtett és útközben szétdobált kincseket, terheket. lomtalanítani
szívet, törött cserepek között mezítláb botolva, csorbát se kímélve,
esni bele a sóslevegőjű lidóba. mászni ki az otthoni bajokból,
feküdni mozdulatlan, vagy fecskét igazítva, hogy mégse világítson
a seggem, ha hazamentem, ha valaki rálátna, ha volna érdek,
szem, ha volna bennem bármi vágy, ha volna, akinek eddig,
most meg, már…, szóval kellettem. aztán a böjtökre gondoltam,
húsmentes napokra, elfojtott mondatokra, öledre, szádra,
meg hogy mennyi lelki nyavalyának a vedre ez a szertemálló
alkalmi gönc, a testem. mennyi eskü alól felmentő sejttömeg
gondoskodik, hogy végül is majd a halállal felmentsen.
addig reménytelen fogadkozás, elmúlt évek, félrecsúszott
szeretni akarás kudarcaival lapozom a könyvet. fut át fájdalmas
oldalakon a tekintet, de tükörként villan minden oldal,
ahogy egy hal oldalán a pikkely, a magány, a végleg
pléden felejtett, fényvédő nélküli vagyonon. pedig ez csak
egy könyv a partmenti cetekről, akik valamikor szárazföldön
éltek, de miként döntötték el, hogy itt hagynak kudarcot és
reményt egy mozdulattal… és végleg.

pécsett hűvös volt a reggel, nem segített a tea,
pedig tele érzelemmel hozta ki nekem bea.
teraszról az utca népe, mint a méhek, zsonganak.
párás gőzű teáscsésze felől süt be rám a nap.

hallgatásom merev görcse, reggelente egybetart,
szentképekké mossa össze a tegnapi zivatart.
pedig én pletykálni jöttem, kibeszélni bánatom,
teád a cipőmre löttyen-- mondod te? vagy mondhatom?

nagy drámák előtt összezár a függöny,
a királynők magukra maradnak.
bár életük forró, nyitott ablak,
ki fontos volt, mint ágytálat, kiöntöm.

s nem menti meg, de beugrálnak mások:
rossz szerepben, romlott szereplőkkel.
hiába mondja, neki csak ő kell,
másé a szégyen, kínos hallgatások.

árulások után szeretni késő,
de maradhat emlék, némi vigasz:
nincsben látni a királyt, hogy ki az.

rózsás szombatok után örök hétfő.
öröklakásban megvető grimasz,
szép lassan felélnek mindent a bérlők.

mit mondjak még, nincs hozzá
közöm. délelőttök elmúltak.
a delek. parazsunkra égett
a köröm. mire is emlékezzek,
a nyárra, a klimatizált, sötét
szobákra? elismerem, minden
hiába volt, a lázas akarás
megszúrt, körbefont, lesből
támadt, mint éhes, hatalmas
potrohú pók. most minden
mozdulatlan, nem törte zúzta
szét lelkemet a düh, álombéli
vadkan. hímelek-hámolok:
minden így, meg úgy, nah, jó.
megszakadt liszteszsák a menny,
ömlik nyakamba a hó. nem véd
ernyő, sem a szitkokkal teli
kabátom. jobb, ami van, sze-
szélyes évszak, fel sem veszem.
átnézek rajtad, mint ablakon,
de kezem nyomát a kirakati
üvegen hagyom. egy élet kevés,
persze, százszor betört, kiömlő
szilánk, revans, penge. nincs,
mi lemossa a hétköznapok
akaratát, nem segít felejtés,
se idegroham, mély kutak
lyukas vedre. cseresznyefák
helyén banán, narancs. ki érti,
mi folyik ezen az égövön?
nem öregszem, de mint a vének,
igaz sem volt jégveréseken
szörnyűködöm.

azok a kiborgsáskák jutnak az eszembe,
új programot kapnak a rovarok,
már nem repülnek kendőnek, szoknyának,
zizegő szalmakalapnak. ami ma fontos,
holnap—, mint egy káposztalepke—, átvitorláz
a figyelem felette. mindegy, hogy te, én
vagy ő. úgy manőverez más vadászmezőkre,
mint drón, szivárványos, katonai szitakötő. nano-
részecskével turbózzák a sáskákat újabban,
nem a harmatos fűre, hanem robbanószerekre
csapnak le nyaranta. már nem a szerelem:
letarolni szagos, dús, dombú rétet… hadászat,
terrorelhárítás. békefenntartó nanorovarok
dörzsölik lábukat.

A csomagot kézbesítették, szomszéd
Vette át a pakkot. zsörtölődik,
Hogy minden szar hozzá van irányítva…
Menza időben étlapról választ
Egy átutazó, hétfő déli pár. férfiagyú
A nő, százfelé lokalizál a szűzérmék
Fölött. keresztbe kóstolnak, gondos
Villarakások közt, zsíros romantika.
Csenget a szomszéd, ahogy bezárom
A kaput magam után. hozza a csomagot,
Megbízható szervíz, cehbe kalkulált
Borravaló. nyel a nő, a férfi életlen
Vajazókés. éhes a nő, csúcsragadozó,
Látni a szemfogak villanását. másfél-
Pofára termel, mélyeket nyel,
Nagyétvágyú domina. beengedem
A szomszédot, pálinkával kínálom.
Ég a torka, borzongató bizalom leng körül,
Az éttermi törökrács résein átnyúlnak
Ösztönállat csápjai a nőnek. a somlóigaluskát
Még a csömör előtt félretolja a pali. bontom
A csomagot, végre, Nietzsche. a tragédia
Születésének lábjegyzetelt kiadása.
Semmi sem elég, elég jó, hogy undor nélkül
Kitartón érdekeljen. a csömör születésének
Redői nehezülnek a szomszéd arcán, ahogy
Az asztalt bontja a nő. vonaglik, kabátot
Húz, fekete nylon harisnyával, valamit
Még az éhségről üzen… elégettségi kérdőívet
Töltetne velem utólag a zölden megvénült,
Nagybetűs posta.