percekig álltam előtte.
előbb odaköszönt, majd
ránézett a naptárára.
szökőnap. meg sem történt
találkozás a miénk. még néhány
koncentrált lélegzetvétel,
valami könnyű, súlytalan
viccelődés a többiekkel. elegáns
a világ, erre gondolok. majd
keresgélek a tárcámban,
nincs apróm, nagyvonal van.
nagy megbecsültség. nagy
bukások utáni ürességek.
egyszer kölcsön adtam neki
egy jelentős bizalmat. vagy,
hogy is volt? nem, azt vissza már
nem lehet csinálni többé.

a hatvanas évek óragyártói rádiummal
festették a karórák egyes modelljeinek
számlapját. állítólag ezerkétszáz évig
világítanak ezek a radioaktív számlapok,
ami nemcsak praktikus, de igazán
látványos a sötétben.

mert szépen is, nemcsak jól kell
mutatni évszázadokon keresztül időt,
presztízst, múlhatatlanságot.
és nemcsak reggelente, életeken
át ébresztget, halasztgat egy ilyen
divatos járómű. a rákkeltő anyagok,

akár a nők vagy igaz művészetek: felforgatják
az ember életét, sürgetnek, nyugtatnak
végső belátásainkra. időben vagyunk:
ezeregyszázötven év biztonságával magunk
előtt. azok az asszonyok pedig, a hatvanas
években folyton csak az ecsetvéget nyálazták,

így hallottam egy régi órásmestertől,
ahogy számlapokra rádiummal festettek
jeleket, mutatókat. pontos munkához
hibátlan óramű, nedves, finom ecset
és biztos kéz kell, ezt minden érett asszony
tudta akkoriban. a rádium íze akár a sugárzó

emlékezet, mert voltak az én számon is
végzetes csókok, mondja, villanyoztak engem is
gondos női nyelvek. még akkor is, ha egyszer
minden lejár és nem lesz, aki újra felhúzná
ezeket a régi, elegáns, de mégis meddővé
vált, gyorséletű járószerkezeteket.

a modernkori népvándorlások után,
de még a következő jégkorszak előtt,
leültetlek egy közeli park padjára.
már nem lesz divatja sem a szemérem-

fazonnak, sem pedig mintás tanga-
bugyiknak. de nekünk még akkor is
fontos, hogy le lehessen sodorni
csípődről, combodról, azt a kis semmi

anyagot, mint valami hártyásszárnyú,
lepkefélét, ha meguntam vagy csak lehe-
tetlen tovább, így, nézegetni. aztán az eget

fürkésszük, sorvadó lombok, bárányformájú
felhők között, majd romlatlan figyelemmel
várjuk be a leges-legelső nagy havazást.

aztán én is megnősültem, mint a többiek.
a kisházat jól adtuk el, de az újat még
ma is nyögjük (csak bankkal ne fogódzkodjon
az ember). síelni készültünk, de elébünk
vágott a rák, így elcsúszott a gyerek
vagy 7évvel, végül mégis, itt van!
épp az anyjával ripakodik. úgy volt,
hogy a műtét utáni öt év eldönti majd
az életet. most meg, hogy piros vagy
a kék ruhát, a gyerek, ezen megy a cirkusz.

öcsém is megnősült, ott két szép arcú fiú.
nyugi, jelen vagyok minden családi ünnepen!

hantás fiadból nagyobb piás lett, mint álmodó:
tátott szájjal hallgatom kommersz,
kevert életét, ha összefutok vele az utcán.

az urad nagyon megöregedett. előbb
kitagadott, majd visszafogadna, ha hagynám.
pedig már nem vagyok olyan konok,
mint mikor nem aludtam el nálad, míg
meg nem varrtad a kilukadt pizsamanadrág-
omat. (bár máig nem tűrök viszonyt, amiből
kint van a seggem.) pedig olyan
engedékeny szeretnék lenni, amilyen
te vagy: ha nem megyek ki hozzád
a temetőbe, akkor sem hallgatsz meg
kevésbé, mint most, hogy megüzentem
a híreket.

valójában a városi strandon nőttem fel.
pontosabban úgy mondanám, hogy a napozók
melletti zuhanyzók árnyékában, ott, ahol
a vízcsövek futnak be a pontatlanul illesztett
fémlemezes női zuhanyzóba. azt mondják,
hogy engem a táj szült és aztán csak én
magamat. meglehet, hogy valóban a táj,
azoknak a nőknek a szeméremtája, akiket
meglestem napozás után, zuhanyzásuk közben.

engem csakis az intimitás érdekelt, ahogyan
odafordultak a meleg- és hidegvizes csövek
lemezfuratai felé és a csillogó szemébe
néztek annak a tizenkét éves kissrácnak,
aki voltam, különös szeméremmel.

a nők, állhatatos bolondjaikat kortalan
odaadással jutalmazzák. mindannyian
törzsvendégei voltak a városi fürdőnek, tudták,
miattuk téblábolok, rájuk várok akkor is, mikor
nem folyik víz a zuhanyrózsákból, hogy csakis
értük adok fel csúszdázást, labdázást, hogy értük
nem ugrálok a többiekkel a hidegvizes
nagymedencébe, abban a rekkenő melegben.

a húszonöt éve meghalt dédnagyanyám
csűrjének szénaszagát, ahová csöpi
kutyája nyaranta kölykezett, ma
azt a szagot éreztem a bicikliút
mentén.

falvak szénaszagát, rég lefogott,
ki nem nyílt szemhéjak emlékét,
aztán mégis a nyers föld íze
jutott eszembe a kezdeti örömöm
után közvetlenül.

mikor abban a forgalomban haladtuk, biztos emlékszel még,
kértem, ne költs ajándékokra, ha eljön az ünnepünk.
hiba volt ez, gyávaság részemről, hogy az okát nem akartam
bevallani, pedig tudtam, hogy akkorra köztünk,
már mindennek vége lesz.

és eljött mégiscsak az a mi napunk, hosszú hallgatás után
kerestél: „ez a te ünneped”--, mondtad.
és hogy fáj még, bár maradtál volna
egész életen keresztül.

„bármelyik halálod szebb nálam.” --mondtad.

és lehet, hogy tényleg úgy van, én mégsem találtam
szebb halálnemet magamnak tőled.
ne bántson, hogy nem adtam tovább a vérem:
sem közös gyerek, sem szipolyozó ragaszkodás.

visz a forgalom, kacagunk azon,
hogy az ünnep nekünk végül is mindig ugyanaz a nap,
ma fent, ma lent, de nézd csak: minden körbe ért megint.

ahogy a szüleid hagynak el, s még nem érted,
mit jelent felnőtt ésszel itt maradni árván.
de a halál és közötted már senki nincsen többé
pajzsnak, bizalomnak, csalfa egérútnak.

hagyatékodból elajándékozod a rád
maradt szekrénysort. lemondasz arról
a fontosnak hitt afrikai kunyhóról
és fehérgólyákat ábrázoló festményről
egy távoli rokon javára. de hazacipeled
azt a régi szőnyeget, amit már akkor sem
becsültél sokra, mikor apád megrészegülten
tántorgott vele haza, miután cigaretta-
parázzsal kiégette az elözvegyült nagynénje.

és valahogy neked ez lett a legfontosabb
menedék, erre az előre kitaposott maradék
másfél vagy talán két évtizedre.
most mégis arra az önfeledt rajongásra
gondolsz, meg anyádra, ahogy fejcsóválva
ugyan, de együtt terítik le a nagyobbik
szobában ezt az alig használt, de átlukadt
kézicsomózású, seszínű szőnyeget.

nem a közönyösség kezdett növekedni,
nem valami felnőtt rutin vagy rég elunt élet
hozta el ezt a beláthatatlan távolságot közénk.
mégcsak nem is a napi munka, gazdasági

érdek vagy bármi karrierkényszer. a depressziódat
úgy szoktam leküzdeni, hogy kétségbe ejtelek
néhánynapos hiánnyal. a hiány magasabb
inger az unalomnál.

elsőbbségük van a magasabb ingereknek.
ez a szabály. amíg betartasz valakinek, addig
garantáltan létezel. unalmas, új szabályokra

máig nem futotta. azzal vigasztalom magam,
hogy nemcsak a közönyt írja felül a fájdalom,
de a fájdalmakat is az egymásra csodálkozás.

Végre egy nő, akinek a halálában
abszolút vétlen vagyok.
mert eltelt néhány év és végül is,
te hagytál faképnél engem. van még
bőr a képeden ujjal mutogatni vissza?
a halálból nem szokás a vissza.
az más kérdés, hogy én tudom,
s te végleg tudtat: ami hátra van,
garantáltan szar lesz. mert addig
rendben, hogy szabadulni öröm,
és ha muszáj, minden áldott este úgy
játszhatsz szívekkel, mint felelőtlen bakfis.

vénülj meg máshol!- így sóhajtoztam
utánad, és beláttad, hogy van az a bánat,
mi festékkel, családdal sem orvosolható.

nem kuncsorogtál, súlyos volt a bukás,
meghalni sem nagyobb árulás, mint
maradni részletemnek.

üzentek szüleid: nem vagy.
kellett volna veled halni vagy hagyni
téged (hülyén,) magam mellett,
boldogan. nem tanítok átélni utánad
senkit. meghaltál, ezt a sztorit
folytatom, nélküled.