rettegések éjszakája, nyitva az ablak,
levél se rezdül, de mégis mozdul
a földnek hája, zsíros izzadványa,
hernyóként matató fájdalom.
nyári szívbe esett féreg rág, cseresznyét
két pofára. szorongsz a néma csendben,
és nem érted az egészet, édes kerti pompa
megrészegült júliusi kárhozatban. vége lesz
ennek a fülledt éjnek, hiába álmodnál
okosabban öröklétet, most csak a műanyag
tál van. leszakítva várod, bármire is gondolsz,
hallgat az éjjel, s a megvilágított fellegek közt,
átrágjon húsodon a hold teli csendje,
vöröslő véreddel itatva magát. cseresznye-
húsod apránként roskad, ahogy kúszik
beléd a sötét. majd tálból a magokat
szétköpködi a féreg a még hátramaradt
útra mind eléd.

a gyógymódot már elfelejtették,
üvegcsékben tüneti gyógyszerek.
lehúzol egy felest, ha depresszióba esel.
minden út nyílegyenes, ahogyan engeded.
keresztelésnél csukják be a harmadik
szemedet. szentségtörésnek nevezheted,
mikor vaklálsz a vasárnapi misék között.
fűtik a padokat, míg hasít a fagy. lesütöd
homlokod, akár egy mészáros
a böjt utáni úrvacsoraosztásnál.

kifeküdtem a napra, vártam, hogy majd a hullámokkal
jön a színem. vártam, hogy a szél, hogy néhány kóbor tekintet
mégiscsak kisüti belőlem a bajokat, újrafogalmaz. épp olvastam
a cetekről valami furcsa könyvet, tudtam, hogy ebbe az öbölbe,
ha várnám is, akkor se jönne. van hűvösebb mélység, fullasztó
délutánokra. van nagyobb öröm, ha bálna az ember, mint idevetődni
a partra magányos nyaralónak. megtisztulni jöttem a nap alá,
megérteni, hogyan méregtelenítsem a lelkemet, felülvizsgálni
rejtett és útközben szétdobált kincseket, terheket. lomtalanítani
szívet, törött cserepek között mezítláb botolva, csorbát se kímélve,
esni bele a sóslevegőjű lidóba. mászni ki az otthoni bajokból,
feküdni mozdulatlan, vagy fecskét igazítva, hogy mégse világítson
a seggem, ha hazamentem, ha valaki rálátna, ha volna érdek,
szem, ha volna bennem bármi vágy, ha volna, akinek eddig,
most meg, már…, szóval kellettem. aztán a böjtökre gondoltam,
húsmentes napokra, elfojtott mondatokra, öledre, szádra,
meg hogy mennyi lelki nyavalyának a vedre ez a szertemálló
alkalmi gönc, a testem. mennyi eskü alól felmentő sejttömeg
gondoskodik, hogy végül is majd a halállal felmentsen.
addig reménytelen fogadkozás, elmúlt évek, félrecsúszott
szeretni akarás kudarcaival lapozom a könyvet. fut át fájdalmas
oldalakon a tekintet, de tükörként villan minden oldal,
ahogy egy hal oldalán a pikkely, a magány, a végleg
pléden felejtett, fényvédő nélküli vagyonon. pedig ez csak
egy könyv a partmenti cetekről, akik valamikor szárazföldön
éltek, de miként döntötték el, hogy itt hagynak kudarcot és
reményt egy mozdulattal… és végleg.

pécsett hűvös volt a reggel, nem segített a tea,
pedig tele érzelemmel hozta ki nekem bea.
teraszról az utca népe, mint a méhek, zsonganak.
párás gőzű teáscsésze felől süt be rám a nap.

hallgatásom merev görcse, reggelente egybetart,
szentképekké mossa össze a tegnapi zivatart.
pedig én pletykálni jöttem, kibeszélni bánatom,
teád a cipőmre löttyen-- mondod te? vagy mondhatom?

nagy drámák előtt összezár a függöny,
a királynők magukra maradnak.
bár életük forró, nyitott ablak,
ki fontos volt, mint ágytálat, kiöntöm.

s nem menti meg, de beugrálnak mások:
rossz szerepben, romlott szereplőkkel.
hiába mondja, neki csak ő kell,
másé a szégyen, kínos hallgatások.

árulások után szeretni késő,
de maradhat emlék, némi vigasz:
nincsben látni a királyt, hogy ki az.

rózsás szombatok után örök hétfő.
öröklakásban megvető grimasz,
szép lassan felélnek mindent a bérlők.

mit mondjak még, nincs hozzá
közöm. délelőttök elmúltak.
a delek. parazsunkra égett
a köröm. mire is emlékezzek,
a nyárra, a klimatizált, sötét
szobákra? elismerem, minden
hiába volt, a lázas akarás
megszúrt, körbefont, lesből
támadt, mint éhes, hatalmas
potrohú pók. most minden
mozdulatlan, nem törte zúzta
szét lelkemet a düh, álombéli
vadkan. hímelek-hámolok:
minden így, meg úgy, nah, jó.
megszakadt liszteszsák a menny,
ömlik nyakamba a hó. nem véd
ernyő, sem a szitkokkal teli
kabátom. jobb, ami van, sze-
szélyes évszak, fel sem veszem.
átnézek rajtad, mint ablakon,
de kezem nyomát a kirakati
üvegen hagyom. egy élet kevés,
persze, százszor betört, kiömlő
szilánk, revans, penge. nincs,
mi lemossa a hétköznapok
akaratát, nem segít felejtés,
se idegroham, mély kutak
lyukas vedre. cseresznyefák
helyén banán, narancs. ki érti,
mi folyik ezen az égövön?
nem öregszem, de mint a vének,
igaz sem volt jégveréseken
szörnyűködöm.

azok a kiborgsáskák jutnak az eszembe,
új programot kapnak a rovarok,
már nem repülnek kendőnek, szoknyának,
zizegő szalmakalapnak. ami ma fontos,
holnap—, mint egy káposztalepke—, átvitorláz
a figyelem felette. mindegy, hogy te, én
vagy ő. úgy manőverez más vadászmezőkre,
mint drón, szivárványos, katonai szitakötő. nano-
részecskével turbózzák a sáskákat újabban,
nem a harmatos fűre, hanem robbanószerekre
csapnak le nyaranta. már nem a szerelem:
letarolni szagos, dús, dombú rétet… hadászat,
terrorelhárítás. békefenntartó nanorovarok
dörzsölik lábukat.

A csomagot kézbesítették, szomszéd
Vette át a pakkot. zsörtölődik,
Hogy minden szar hozzá van irányítva…
Menza időben étlapról választ
Egy átutazó, hétfő déli pár. férfiagyú
A nő, százfelé lokalizál a szűzérmék
Fölött. keresztbe kóstolnak, gondos
Villarakások közt, zsíros romantika.
Csenget a szomszéd, ahogy bezárom
A kaput magam után. hozza a csomagot,
Megbízható szervíz, cehbe kalkulált
Borravaló. nyel a nő, a férfi életlen
Vajazókés. éhes a nő, csúcsragadozó,
Látni a szemfogak villanását. másfél-
Pofára termel, mélyeket nyel,
Nagyétvágyú domina. beengedem
A szomszédot, pálinkával kínálom.
Ég a torka, borzongató bizalom leng körül,
Az éttermi törökrács résein átnyúlnak
Ösztönállat csápjai a nőnek. a somlóigaluskát
Még a csömör előtt félretolja a pali. bontom
A csomagot, végre, Nietzsche. a tragédia
Születésének lábjegyzetelt kiadása.
Semmi sem elég, elég jó, hogy undor nélkül
Kitartón érdekeljen. a csömör születésének
Redői nehezülnek a szomszéd arcán, ahogy
Az asztalt bontja a nő. vonaglik, kabátot
Húz, fekete nylon harisnyával, valamit
Még az éhségről üzen… elégettségi kérdőívet
Töltetne velem utólag a zölden megvénült,
Nagybetűs posta.

zsúfolt a tér, s a tegnap esti járdán
nagy tócsákban remeg a volt vihar.
kerülgetve bosszankodsz, bármi hajt,
átsasszézol a szombat déli lármán.

nem bódít csók, ital már hetek óta,
nincs buli, szédítő fellángolás.
de hajtod, ahogy mézre jön darázs,
emléked mind cukros, kiömlött kóla.

a világot megváltó sörözések,
barátaidnak fontos dolga van…
bár szólhatnál, de nincs hozzá szavad,

hol kellenél, onnan meg folyton késel.
siránkozol, mert senki sem szeret,
ki fogja fel, viselje józan ésszel?

két nap múlva itt vagy, ha jól számolom.
harminc év az kicsit bántó,
rejtegethetnélek bárhol,
nem teher, inkább csak szárny a vállamon.

remeteként hallgattam most pár hetet,
rád gondoltam, majd, ha itt vagy,
dúdol szád, és öled ringat,
rozsdázva, mint nyitva hagyott ketrecek.

a szerelem az egyetlen dróthurok,
beléd estem harminc éve,
a dalnak nem itt van vége,
szorít, s jobb, ha végül is nem mozdulok.

vörösrézből dróthuzal az ékszerem,
levegőért kapkodok, de
nyugtass, fektess a melledre,
úgy szoríts, ne kelljen semmit értenem.