hajnalban indultunk pestre. egy ötödik emeleti költöztetéshez korán ébred az ember, hiába csak egy szoba-konyhát kell kipakolni, mint ahogy hiába egy teljes élet gyűjtögető, aprólékos munkája, személytelenné válik minden otthonosság, a leemelt ajtók, felszakított ablakok mögött. por száll a csillár üvegburái körül. megül hajszálaimon a szürkeség. elköltözni nekem mindig szabadulást jelentett--, erre gondolok. a győzelemre. most mégis megfutamodásnak hat a szomszédok leselkedésében, bútorok nyikorgásában minden szakszerűnek tűnő mozdulat. kérges, gondolattalan tenyerekre vágyom, irigykedem minden hivatásos föld- és rakodómunkásra. gondos tapasztalattal takarják, végzik be, érvénytelenítve bármelyik élet összes tévedését, magányát, önsors nyomorító botlásait. fekete zsákok zörögnek a huzatos lengőfolyosón, nagynéném teljes életműve hever hullazsákokba kötözve. régi bérlakás kiszuperált kégli, viszketés tör rám, valahányszor átlépem a küszöböt. sírgödörnek nagy, pecunak bosszantóan nyirkos és sötét. "élhetetlen vénasszony"--, mondja apám, az örökké, mindenkivel hadban álló nagynénire. kísérteties árnyékok ülnek ella arcán, fullasztóan rideg és csontos bérlakás. wc a folyosó végén, már csak a nagynéni használta, tavalyig, ameddig itt lakott, mindenki más már rég korszerűsítette a lakását. itt meg sem fürdőszoba, sem felhúzható redőnyök. a férjétől megmaradt három darab hajdú centrifugamotor, öt-hat használhatatlan tévé, egy gépágyúmag, rádiók, darálók, bakelit lemezek. eszközök egy mára ismeretlen technikájú világ, béke- vagy hadi létmódjára. szagos, recsegő életjelek a szomszéd ajtaja mögül, belép egy szőke nő, azt mondja, ha pisilni akarunk, bemehetünk hozzá. elkér néhány edényt, lábast- "emlékbe"- mondja. mindent megkap, a porcelánkutyát is, meg a teljesen újszerű asztali lámpát. nem szól apám a kölcsön ötvenezerről, pedig tiszta sor: se a család, sem pedig ella ide már vissza nem jön többé. jól tudja ezt a szőke, ügyesen forgatja a szót, sok fecsegéssel hallgatja el a tartozását, megdolgozik a szaros pénzéért- mi pedig lehúzhatjuk a klotyón ami feszít, ha feszít. apámék lesik ella kívánságait, külön főznek a nagynénire, velük lakik most, vidéken. összkomfortos hétköznapokkal, valódi meleg étellel, családi légkör, gondoskodás, átszellemült ünnepekkel és tiszta ágyneművel. de ella magányra, száraz kenyérre, olcsó szalámira szokott, hangosan kimondott és másoknak bántó mondatokkal kényeztette magát eddig. nyolcvanhárom éves, vág az agya, mint a beretva, sima arcú öregasszony. mióta hazahoztuk azt a két ruhásszekrényt és még néhány holmiját, egyre csak arról beszél, hogy néhány napja meghalt- mármint ő maga halt meg. szellemként botorkál a konyhán, kötött kardigánjában, s csak a túlvilágnak forgatja ismerkedésből, tágra nyílt, félelmetes szemeit. „látjátok, nem létezem!” nyugtatgattuk még az életre, néhány hétig, ő meg csak ült a fűtött és jól rendezett szobában, az új, színes szőnyeget bámulva mozdulatlanul. a kórházban már senkit nem akart felismerni, senkit nem akart beavatni a történéseibe. nem bizonygatta tovább nem levését vagy a túlvilágot. az infúziók, rimánkodás sem menthette meg a kiszáradástól, éhhaláltól. mindent tudott a hajdú centrifugamotor, használhatatlan tévék, gépágyúmag, rádiók, darálók, bakelit lemezek, szóval a hithű múltjának éltető feszültségéről, szentségéről, az otthonosság biztonságáról, imák személyességéről, mi pedig semmit a templomok ötödik emeleti visszhangjairól, a vasak, üvegek, beszakadt festmények, régi újságok aktualitásairól, mert mindent, de mindent végérvényesen cipeltük ki a zuglói lomtalanításra.

önvizsgálatot kellene tartanom,
mondod. hajadat babrálom,
miközben (be)feléd figyelek.
máskor attól rettegek, félreérted
gesztusaimat. gyűlölsz vagy
rajongva kutatod fel magad
szerteágazó érzéseim között.
bele se gondolj, mi lennék mára
nélküled. ott folytatlak, a legelején,
ahol kettétörtelek. ki hitte volna,
hogy szakadásnál melegszik át,
kötődik egymáshoz legerősebben
az anyag. többet tud rólunk
e drótkerítés, mint remélni
mertünk egymásról.
roncsolni többet, már magadért,
nem szabad. lélegezni másért,
ugye sosem lett volna érdemes?
átmászom rozsdás szavakon hozzád.
közeledsz foszlott bizalmamig.
szemérmesedem némaságodban.
ne fésüld ki, újrafonlak, ha engeded.

A legújabb korok társadalma számára a szellemi ember még csak nem is közellenség, ördögi jelenlét vagy isteni segéderő, inkább valamiféle ódivatú, korszerűtlen látomás. Megmosolyogható, lesajnálható, áttetsző alak. Ugyanis nem reális – természetesen mindez csakis békeidőkben mutatkozik igaznak. A politikai és gazdasági elit mégsem lehet elég óvatos vele kapcsolatban, különösen így, hogy a kor sikeres vezető nagyhatalma, tudása csődöt mondott. (Nemcsak gazdasági, hanem szellemi világválságok idejét is éljük.) Aki a mai értelemben reális, annak céljává kell fogadnia, hogy ravasz és dörzsölt is legyen. Gondolatai mögött kötelezően hátsó gondolat, hitében pedig rosszhiszeműség telepszik meg. Senkiben sem bízhat, mert kételkednie kötelezően reális. Magatartásában az óvatosság, a mindenkiről feltételezett hazugság, hiúság és szívtelenség dominál. Ebben a hangoltságban képzeli a mai kor „realitása”, hogy a világot kívül-belül tökéletesen megismerte. Haszonelvűség és siker. Pénz és társadalmi rang. Hatalom és uniformizált világrend.
Meggyőződéssel hiszi, hogy komisznak kell lennie annak, aki tekintéllyel bír, hiszen a beavatott az élet zsiványiskoláját kötelezően ki is járta. Hamvas Béla szerint az uralmat egy ötéves gyermekre kellene bízni, mert a gyermek nem reális. A gyermek nem korlátolt, nincsenek elvei, nem tud se jóról, se rosszról, csak nevet és ihletetten játszik. (El)Játssza a világot, mint ahogyan Isten is azt teszi (velünk). A Bibliában a Példabeszédek könyve így szól Isten megszemélyesített bölcsességéről: „Amikor megerősítette odafönt a fellegeket, amikor felbuzogtak a mélység forrásai, amikor határt szabott a tengernek, hogy a víz át ne léphesse partját, amikor kimérte a föld alapjait, én már mellette voltam, mint kedvence, és gyönyörűsége voltam minden nap, színe előtt játszadozva mindenkor. Játszadoztam földje kerekségén, és gyönyörködtem az emberekben.” (8,28–31) A mágusok, költők, alkotóművészek ebből az isteni, az első és elfogulatlan tiszta látásmódból igyekeznek megtartani, továbbadni, tanítani mindazt a minőséget, ami egyre csak romlik és elenyészni látszik, miközben a pragmatikus, reális világ új szabályok közé szorítana mindannyiunkat.
Nem véletlen, hogy már Platón az Állam című munkájában száműzné a költőket az általa megalkotott ideális államából. Veszélyt jelentenek ugyanis a hatalom fenntartásában, a társadalom irányításában és a politikai irányelvek megőrzésében. Platón ezt nem vallja be nyíltan, helyette azt állítja, hogy a költők nem rendelkeznek valódi tudással, valamint hogy költeményeik tartalmáról sokkal többet és mélyebben tudnak mások, az igazi beavatottak. Szerinte a költők egy isteni ihletettségből (enthusziaszmosz) hozzák létre alkotásaikat. A nagy költők előadója, magyarázója szintén nem rendelkezik igazi tudással, hanem ihletett állapotban szól. Membránként működnek a versek előadói, hiszen a költő szállja meg őket, a költő pedig maga az Isten membránja, tehát nem a teremtő, szellemi erő. Platón óta nem, diktatúrák idején pedig nagyon irányítottan és szűrve lehet a költészetet elhelyezni egy hierarchikus állami gépezetben. Nemcsak nem alkuképes, de kilóg a világ összes szabályosságából. A művész tudása nem vonható a haszonelvűség, általános értelem vagy a vezetés ellenőrzése alá. A művészeteket Platón nem vallja a szellemi élet autonóm területének, hanem pusztán a nevelés eszközeként állítja be. A társadalmi rend megbontásának veszélye morális érzékenységükből fakad, és egy idealisztikus világot projektál a hétköznapi létezésre. A mindent kontrolláló állami szabályrendszer, törvényrend játéktere nem az időtlenségben, nem egy szellemi dimenzióban játszódik, hanem a hétköznapi gyakorlatban, mindenki számára átélhető, megtapasztalható, iparosítottan reális világ elfogadott rendszerében.
A művész az egyik legveszedelmesebb ellensége az állam működtetésének. A múzsák szent őrülete Istentől való, a maniké segítségével bele lehet látni a világ legelemibb, legmélyebb működéseibe, ez több mint a jövő, több mint az egyéni vagy a társadalmi múltunk. A művésznek valahogy túl sok köze van az emberi természethez, létezése legelemibb textusaihoz, egyén és társadalom elemi meghatározásához. A szabadság mint elemi emberi jog belátásához és kivetítéséhez.
Isten nem okos és nem reális, egészen közel hozzá játék közben, ihletben kerül az ember. A költészet dallama, ritmusa, tempója, dinamikája, metruma, eszközszerű pontossága is erősen közvetíti lelki folyamatosságunknak, az én kiterjedésének ezt a különös valóságát. Ezért is lehet veszélyes fegyver a költészet, mert nemcsak kifejezi, de át is hangolhatja a lelkeket, elemi vágyainkat, világhoz, társadalomhoz, politikához való igazodásunkat. Szóval nemcsak az ideák tárgyi manifesztációit, hanem a szellemi tárgyakat is formálja, esetenként újrafogalmazza vagy megteremti. Effajta teremtés pedig komoly válságokat idézhet elő egy egyébként is irányított, fogyasztásra, pazarlásra provokált és kiszolgáltatottságra nevelt társadalomban. Így jön létre a modern és rafinált rabszolgaságra szelídített korszerű embertípus. Aki egy olyan valóságot szolgál ki, melyben a kötelesség- és felelősségvállalás nem globális felelősségtudatból, hanem a napi, egyéni, de irányított fizikai boldogulásról szól. Ma már aligha tudjuk felbecsülni azt a hatalmas szellemi erőt, amit a korai görög gondolkodók a költészetnek tulajdonítottak, és amelyet felismerve Platón célszerűen korlátozni, kirekeszteni igyekezett ideális államából. Ezt a kitüntetett helyet a költészet (a mitológiával együtt a mesék és legendák) leértékelésével elvesztette. Akciós termék lett a hit, bizalom, hűség, beleérzés és a kegyelem állapota. Szegények bálabutikja lett az Istenhez közeli létezés: lelkipecsétes, szagos és gyűrkös, mások, régiek levetett rongya. Az ő gondjukat veszi magára, aki tiszta kíván maradni.
A hit marad, amibe kapaszkodni érdemes, mindazok számára, akik valahogy erőszakként élik meg, és szellemtelennek mindazt a korszerű létformát, amibe mindannyiunkat kényszerít a civilizált, reális társadalom. A kereszténység érzelmi egzaltációjában Jézus Krisztus vált az egyedüli avatott tárggyá. Ugyanakkor megőrizte a transzcendens viszonyt, az isteniséget, amellyel minden kimondás, hallgatás, megérzés, belelátás kapcsolatos. Ma már nemcsak a halott költő a jó költő, hanem a végérvényesen, a soha többé fel nem támadó Isten lehet a jól idomított: Jóisten. Tárgyiasítható, kirakatba, vitrinbe tehető vagy polcra zsúfolható szellemi preparátum (mint Biblia, kegytárgy, verseskötet stb.). Vagyis, a kor embere, istene akkor és oly módon lehet jó, ha behatárolható, korlátolható birtok, megfigyelés alá vonható, biztonságosan kiszámítható, leigázható. Ráaggathatnak csoportonként izmusokat, természetétől idegen normákat, és mindezt úgy, hogy ebből semmit észre ne vegyen, vagy ha mégis, akkor rendszerezettnek, intelligensnek érezhesse magát. Miközben az ész kizárólagosan testi természet, „reál” világi termék. A rég félelmet keltő, mára lesajnált zseniket, látnokokat, médiumokat, varázslókat új módszerekkel kell érvényteleníteni a fogyasztói társadalom korában. Lényeg, hogy ne kísértsenek tescók hosszú, verstelen és gondolattalan sorai között, plázák ritmusos mozgólépcsőin, zöldségesek akciós standjainál. Engedtessék meg a legutolsó embernek is, hogy méltósággal mindent csak szimplán, a dolgokat áraik és ne értékeik alapján rímeltessék bele az életükbe. A tudományok, hivatalok, bankok, tőzsdék paragrafusai, sorszámai, indexei mögött a megélhetést, életben maradást az intézmények, kései neveltetésünk védőhálója vezérelje, osztályozza, tartsa biztonságban, cserébe a gondolatvesztésért, a hamvába sült lélektörpeségért.
A magánemberek, akár a lovak, menekülő állatok maradjanak, önmaguk nemes és önreflektálatlan szépségében és kiszolgáltatottságában. Ámde a lovakkal ellentétben az az emberi képesség, melyben a materiális esztétikum egyszer csak felülemelkedik saját személyes, anyagi világán, és nagyobb közösségi távlatból, egy másfajta kollektív szellemi minőségen keresztül lesz képes szemlélni önmagát és persze mindazt, ami körbeveszi, fontos önismereti, nehéz egyéni utat igényel. Erről javarészt csak késve derül ki, hogy nem az egyéni, hanem egy közös szellemi kiterjedés, egy isteni szféra beavatottjává teszi őt. Mintha könnyebb lenne a nem beavatódott létezés vagy egyszerűen a lovak tiszta tudatlansága és nemes szépsége ideáját őrizni egy életen át (ez lenne az emberi feladat?) – várni azt a lovast, aki majd megül, betör, elragad, és ha mégsem, akkor közvetlenül az Istenre bízni, ami maradt, amit megőrizni volt ereje ménesek rémült patái között a menekülő vadnak?
A lélek útvesztőibe, pokol mélyébe betekinteni. A szellemi értelem, felelősségvállalás, érteni akarás garantáltan megrontja az embert? Talán az efféle szolgálat, nyitottság, alázatosság, érdeklődés, választás az ördög beavató szertartása, nem pedig az Istené lenne? Vajon ki vezeti végig ebben a szellemi koncentráltságban, ebben a veszedelmes kénköves katlanban azt, aki érteni, látni igyekszik? – mikor nem a bátorságra, erényre és felelősségteljes belső útra szocializál bennünket, nem a szellemi, hanem a fogyasztói és gazdasági kiszolgáltatottságra a rafinált „reális” struktúra. Ellenben engedni kényszerít mindannak, ami könnyű és fesztelen: kisörömöknek, kisszerelmeknek, olcsó csajozásoknak, kommersz érzeményeknek. Az állami szerepvállalás révén a politika jogot formál magának, hogy beleszóljon az egyén morális, mentális belső életébe. Az aczéli érában erős kulturális diktátumok voltak, ami nyilvánvalóan nem jó, ma viszont az olyan káros hatásokra kell odafigyelni, amelyek nem feltétlenül az erkölcsöt, a szépséget, a humánumot szolgálják. Mintha közös összjátékkal a médiával karöltve egy zombivá szuggerálás folyna minden civilizált társadalomban. Az olvasás célja nagyrészt már nem a tudás növelése, hanem a szórakoztatás. A legkelendőbb könyvek ma már nem a szépirodalmi kötetek, albumok, hanem a szórakoztatóipar súlytalan, de annál mértéktelenebb áradata. A képernyő – legyen az akár internet, akár televízió – a könnyebb irányba csábít, hogy ne tegyen különösebb erőfeszítést a befogadó, ezzel szemben a szellemi minőség olvasása a képzelőerőn felül az elmét, fantáziát is igénybe veszi, dolgoztatja. Fenyegető, hogy a fogyasztói igények eltolódásával, a populáris kultúra elhatalmasodásával a szellemi ember láthatóan kiveszőben van. Sokak számára a televízió maga a színtiszta kultúra, a lázcsillapító isteni jelenlét. Ne kelljen önszorgalomból fájni, érteni a kút fekete, nagy, mély szíveit. Kis havi törlesztőrészleteket, hosszú futamidőket, 180-ra átváltható devizahiteleket akarjon, higgyen az egyedüli boldogulásban, de legfőképp a megvásárolható életben. Turkálóba ha jár, csak márkás, mutatós, feltuningolható cuccokat keressen, eszébe ne jusson mások levetett szellemi rongya, amin áttetszik néha az ember.

nem döntöttem el, hogy mi maradjon utánuk,
amikor szeretteim véglegesen kilopják magukat
belőlem. még vissza-visszatérve hagyogatnak el,
majd bújnak ismét az ágyamba némán, takargatva
hátam, s titkaikat. épphogy megérzem, mikor be-
csapnak, lebegtetik még rafinált szavaikat, ügyes
tapintattal, addig tudom: biztonságban vagyok.
dehogy akarok én a ridegedő lakatlanságomba látni.
a legravaszabbakba és a hízelgőkbe kapaszkodom.
mérhetetlen a hitem bennük, ameddig csak engedik
vagy ameddig még puhán ugyan, de mindez
kierőszakolható. nem kötök az orrukra semmit.
joguk van belebukni titkaikba. hagyom. vagyis,
inkább engedem nekik. dicsekvés, hogy kipiszkáltam
a lelket függési viszonyaimból, vagy, hogy kiidegelték
azok, akik gyermekségre tanítottak korábban.
elvonókúra a saját belátásom. terápia: önképzés.
majdnem elhittem, hogy többé semmi sem tud már fájni,
hogy elbírok minden árulást, el minden közönyt, rosszalló
susmust, el a feleselő tökmagjankókat is. fütyörészek
a létezés megalázóan kisszerű, tiszta pillanataiban.
hálás vagyok az árulóimnak, acsarkodóimnak:
magamig cipeltek, saját magam elé. ennél messzebbre,
hidd el, téged sem vihetlek.

vészjeleket küldözget a feleségem. korábban leveleket írt,
ma már egyszerűen az arcomba vágja, ha rohadtul mélyre kerültünk.
az évtizedesen hosszú kapcsolatokban végletesen tűnnek át
az eróziós folyamatok. megkerülhetetlen eloldódás. anyagveszteségekről,
minőségi romlásról szólhatnak csak a kötődések.
nem becsülöm alá és nem értékelem túl a legmélyebb kiborulásait.
utazom átmosott krízisünkben. figyelem a sodrás természetét, bajunk hőfokát.
magamat, csak annyira vonom ki belőle, amennyire a lélegzetvételhez
feltétlen kötelező, amennyire mentenem muszáj őt és menteni
ígéretünk rosszbani vállalásait.
még nem árulom el neki, hogy magamért már nagyon régen nem,
hogy magamat hagynám gesztus nélkül véglegesen elmerülni.
becsülöm az élethez, boldogsághoz való elemi ragaszkodását.
ha kiderülne, hogy a nemlétben is létezik valami működés,
talán új lehetőségként értelmezné, új aspektusban a halált.
ennek felfedezését, ameddig lehet, megvonom, rejtegetem előle.
hevesen hullámzó depressziómat, mint sziklás part a tengert, tördelem.
amiért élni érdemes, újabban csak arról nyilatkozom.
hivatkozok a tárgyiasult életünkre, felmutatok néhány emléket, eredményt.
ígérem, hogy nyaralni csakis óceánhoz viszem, eladjuk az elutált házunkat,
egy otthonabb otthont keresünk. újabb ígéretekkel, naposabb szobákkal,
udvarral, lehetőségekkel. halogatom a feltétlen sivatagosodást.
próbálom tartani, megtartani magam mellett, ameddig engedi, ameddig
van bennünk még bármi reménykedés, kötőanyag. de már hiába a régi
nagy szerelem emléke, volt vágyaimra többé nem hivatkozhatok.
nem vagyok azonos a régvolt emócióimmal, sem a gyakorlati,
józanabbik eszemmel. öngyilkos hajlamaim, problémamegoldó
szándékaim nincsenek, ellenben elveszítettem pár személyes
érdeket, realitásnak maradt személytelennek ható működésem.
„újra kell szerveznünk az életünket”- mondja.
én úgy tudnám ezt értelmezni: kezdjünk egy másik játékba.
együtt. úgy tudnám most elképzelni, hogy lesöpörjük a sakktáblát.
kártyázni kezdünk: fürkésző szemekkel egymást, pókerarccal
pedig mások rémületét lessük.
mondd csak, nem kezdhetnénk mindent a leges-legvégéről?

nem akartam én szerelmeskedni, sem nyögdécselni
idegen szavakkal. a dadogás színtiszta testiség,
járatott nyelvek vezérelt mechanizmusa.
jól nevelt vagy, amit írok, félreolvasod,
én izgatott, mert úgy hiszed, félreéltem
valami fontos megélnivalót.

kimentelek kényelmetlenségeidből: hallgatok.
odavetett némasággal keresek véletlen hibákat,
elszólásokat, járatlan gesztusokat a kamaszos zavarodra.
ha elfogultságaimra hagyatkozom, folyton rád találok.

ne kezdj vallomásokba, amit direkt mondanál,
az átsüt istenfélelmen, bűnbánaton, önbelátáson.
ne gyónj és gyorsan felejts! hízelgéssel bármikor
próbálkozhatsz, könyörögni is mindig van kihez.
unatkozz mértékkel, a telefont is-- ne félj--
most kikapcsolhatod.

megpróbáltam magamban elfojtani a hangjukat,
azt reméltem, hogy így mindenkinek
könnyebb lesz, aztán véglegesen és maradéktalanul
kiejteni őket a fejemből. jó terv. apró tejfogak:
nagyapám kiköpött titkait nekem kell cipelnem.
képen töröl a felismerés, hogy hiába
veszítem el, visszajár, fölbukik ismét
az egykori, az összes szerelme. megbabonázott,
elcsábult, régi asszonyok súgnak a fülemre
gondoskodást, fenyegetést, lakáscímeket.

a nők, míg hús van a csonton, visszajárnak
a szerelemre. hosszan hallgatom
érvelésüket, meggyőző technikáikat.
nem csak a rajongásért, a hitekért,
nem csak marni, követelni. vissza.
járnak belém nyugodni, ragyogni, emlékezni.
remélni nagyapám szavait, beteljesedni
elmulasztott éjszakáikat. meghalni is, végre,
hogy legyen miért.

suta szabály csak az idők rendjének
betartása. ha néha áthajolok rajtuk,
önfeledt hajnalaikba, erősen csíp
a lokálok füstje.

záraikat, lassú megértésüket zörgetem.
fúrom át magamat zárbetéteken,
lakathosszal, vaskos titkaikkal
többet időzöm, térdelve előttük,
mint ahogyan illendő lenne. meglepődnöm
többé már senkin sem érdemes.
kiélvezhető vagyok a régmúlt szeretőkért.
kincseiket kacatokká rejtem, hogy fiaim is
érintetlenül találhassanak rájuk.

halmozódnak adósságaim.
sírdogálsz ugyan, de
évek óta nem fojtogatnak terápiák.
előzékeny vagyok a havi számlákkal,
hivatalos ügyekkel. úgy élünk, mintha
nem türelmi időben lennénk, mintha
nem egy titkos kegyelemben.
mímeljük a kezdők életét.

barátiam kiveszőben. gyorsan
mérgez a napirend, akár a sorsszerű rák.
irigyelhető a magány, a szegénység is,
nagyon. aki mélyről jön, mélyen figyel.
mélyebben ért.

téged nézlek, kutatlak
napi dolgaimban. a feladatok
jól terelik a figyelmet, remek
pásztorkutyák--, szétmegy
a fejem, úgy csahol a hűség.
reggelizésekről, ebédelésekről
nem feledkezem meg. betartok
minden elvárásnak, ha sértik
a szabályainkat.

erős önkontroll.

kinti zuhanyzásaimra emlékszem,
nagyapám kertjére,
hóesésben. nagy mínuszokra.
bennem az maradt meg, az a csend.
csodálatot hoz, aki visszajön még onnan.
a daganat hege, akár egy melltű, beragyogja
a fürdőkádas, meleg vizes estéinket.
felfokoz a gőz, ha legyintesz a halálra.
nagydíj, havi járadék, hogy örülni van még ok.

bekapcsol kávéfőző, bojler. fürdőhab,
víz süti a lábszáramat. átmelegszik, átél,
ami még van. hátra. előre. elkavarodom.
innen már, hidd el, minden csak mokkacukor.

tölgyesek tavaszán rád hasonlítok.
hasadozik az agytörzsem. konok vagy,
igazi fafej. míg bosszankodok miattad,
addig te intarziás asztallappá, faragott
lábakká nyarasodsz.
többes számod széles oszlopokban
gyökerezik, fölveri a leveles rigók
fekete hangját. azokban
az évszakokban vájtfüllel, füttyszóra

kell kitapogatnom téged.
nem hibázhatok a választással,
szuvas, porlékony szekrénnyé
fajulnál, néhány óra alatt.
hiába jönnének fakopáncsok,
láncfűrészek,

orkános viharok szakmai leleménnyel
megmenteni, kinyerni magunkat
belőled.
labirintusokat éltetsz, társz fel az égbe.
kétségbeejtően hosszú odvaidba
vágyom.
ki tudja már, hogy kinek is vagy a
teste,
törzse nyugalma.
bámulod a napom peremét, csillárom
sugarát a polcok illesztékei között.
susogva átderengsz mennyezeten,
neszektől reccsennek rostjaid.

fa felé fordulok, nagyot sóhajtasz,
én meg kezdhetem elölröl, belerágni
magam rügyező tenyeredbe.

rejtegetni szeretem előle a fájdalmait.
ameddig rajong, semmi sem mardossa,
semmi nem gyötri. tudja, hogy a világ
gondjai nem a napi ügyeskedések piti
győzelmeiből állnak. aki mindig csak
megért, az ma is alul-- marad. nem csak
látszólagosan szeret a padlóra kerülni.
nagyon érzékeny: minden gödörbe önként
zuhan, pokoli reményvesztettsége legalján
úgy könyököl, arccal felém, hogy napokig
nem tudom megszólítani. – nincs ragyogóbb
látvány a szenvedésnél-- két tenyerében
tartja fehér arcát. ilyenkor rajongok érte
leginkább, de némán, kegyetlenül, mégis
lázasan. gyilkos örvények fenekére
igyekszik így a tiszai ember.
elsodor hithű irrealitása: túl sokat takarít,
felmos, hosszan fésüli a haját, beszárítja
a fixaideáit. tanácsokat osztogat nekem:
ha a mederfenékre érek,
rúgjam el magam felfelé és kissé oldalra
az erős tölcsérből.
(miből gondolja, hogy bármit/bárkit is
túl akarnék élni?)
ezekben az időszakokban aggódom
érte a legtöbbet. persze, mindig tudja,
mikor is kell tőlem elrúgnia magát,
hogy túlélhessen. elfoglaltságokat keresek
neki, próbálom lekötni. például iszapos
apályokat dagasztok elé. az idejét sem tudom,
mikor kezdett merülni a gyilkos áramlatokban.
még észnél van. de ennek a folyómedernek
valahogy tényleg túliszaposodott a feneke.