áramtalanított övezet

ártérben élünk, különös kegyelemben.
se áram, se mosdóvíz, térerő, net
garantáltan semmi. legközelebbi bolt
a gáton túl, bent a faluban. telefonálni
a kocsma előtti pataknál lehet. pár nap
még az ősz, zörgő, régi lombok
szétszórtan a kérges törzsek körül.

a kocsit a faluban hagytuk.
hintaágyban olvasol, hangtalan
áradások megmagyarázhatatlan
boldogságában. pihenő, kommunizmus
vége felé épült kárpótlási övezetben.

ha kiborulsz, mindig ide jövünk
nyugodni, hazalényegülni, rendet
tenni, mikor szanaszét a világ.
a téli vizek, szezon alatti lassú
áramok, halak jég előtti csendjét
neszezni.

aztán mindig új áradásokra, jégtörésekre
várunk. tavaszi nagy tetőzésekre,
gallyak és fatörzsek ropogására,
nyaralók, villanyoszlopok merülésére.
mert minden így kezdődik, parttalan
folyamokkal, vészelő vadak kapálózó
áramaiba kapaszkodva.

bevakult tükör

csak szellemileg ne nőj fel soha!
ne legyél szerelmes, a világért se költő!
maradj tanár, bádogos, nyomdász vagy
kőműves! napszámos, becsatornázható alak.
nődnek magánbirtoka, jól vasalt, kirakati darab!
napszítta, eggyé emelt préda, föltartott szürke vagy fakó,
egy csak a sokból! kiszámítható, megszégyeníthető
biztos anyag! ne tűnj szakadtnak, gyűröttnek,
de gyűrött legyél és szakadozott szövet! vizesen jól fésült,
tiszta verejték, ragyogón áztató, akár a balgák könnye.
mindenek fölött hallgatag, mindenek alatti bevakult tükör.

vadászat

nyitott terasz az ágyam és a hold tépett szalámi.
aggódsz, tetszel- e így nekem, a garzonodba látni.
fürdés után, ha ágyazol, huzat nélküli párna,
függönyt lélegzik ablakod, s izzó éjjeli lámpa.

a meztelen tested falán, hosszúra nyúló percek,
párkányra fújt homokszemek, szemhéjam alatt serceg.
nem öltözöl, igazgatod szobádnak sűrű rendjét,
zöld szemeid rám izzanak, pikkelyes fénylő csempék.

hidegvér, hüllőéjszaka, plédem magamra húzom,
remegni kezdek, mint a nyár, visszafekszem, hogy múljon.
nyitott terasz a tested és a csillagokba látni,
még nem mar, nyugtat, két kezed, titkaim felzabálni.

a delphoi jósnő panaszára

felejtsd el és hagyjuk az egészet,
amikor súgtam, még biztosan
úgy volt. attól hogy végül szar lett,
s ezt előre tudtam, nem kellett
volna hinned a beszédnek!

na és akkor mi van, ha szerelmet
hazudtam? te meg csak röhögtél,
most sírhatsz rajta ingyen!
neked jól áll, ha mindenhez naivan,
nekem az is jól, hogy: veled ennyit bírtam!
maradjunk abban, hogy ünnep volt
közöttünk: jós könyvből kitépett,
összegyűrt lapok. ünnep, s most
fogadd el, helyébe jönnek
a beláthatóbb hétköznapok.

dal

hajlamaidból természet lett,
a tájban mára csak én vagyok.
évszakainkba hó se kellett,
ragyogunk, akár a csillagok.

hagyj oda bújni, mar csak az este
többé senki se bánthat,
érted hibáztam, csak közeledbe,
ott van az otthonom nálad.

reggeleinkre kéne áldás,
templomok nélküli harangszó.
törékeny mennybolt, angyal rángás,
szép vagy így, amikor haragszol.

hagyj oda bújni, mar csak az este
többé senki se bánthat,
érted hibáztam, csak közeledbe,
ott van az otthonom nálad.

rokonlátogatás

nem azért meztelenkedik
előtted, hogy hátat fordíts neki!
nem árul zsákbamacskát
és bevásárolni sem szeretne veled!
vendégségbe jött hozzád,
némán járd körbe kedvét! nem árt,
ha tudod, prédája most te vagy!

nappalidon keresztül fölényesen vonul.
nagymacska, nyugtalan, nem alkuszik
veled. lesből figyel, nem tudhatod,
mikor támad kedve. előzékeny legyél,
meleg, vérbeli házi gazella!

a műszerész

„dunát lehetne velem rekeszteni!”
de nem hiszel a művégtag készítőnek,

amikor egy kocsmában meséli
élete nagy törését, elszakadásait.

hosszúlépést rendel, konyakkal,
viccesnek tartod, de nem röhögöd el magad.

majd ott folytatja, hogy fusiba jár a kliensekhez,
évente cserélgeti alattuk a műgyanta lábat.

ő nem tud megállni a sajátján, mióta elvált.
iszik, az anyjával él, gyermektartást fizet.

a műgyanta testbarát anyag. könnyű
és jól illeszkedik a kar- és lábcsonkokhoz.

de ki gondolná, hogy mikor formába
önti a forró anyagot a mester, bőrrel

érintkezve vagy csak belélegezve is
a gőzét, halálos méreg. az elhanyagolt,

cukros melósok alól fogy el a láb legelőbb,
azt mondja, majd csak aztán kezdenek

el vakulni, ahogy fusiba igazgatod
a lépés hosszát, borús délutánokon.

galambnagyapa

a deszkákat, költőládákat fűrésszel vágod össze, száraz galambszar, madártoll fehérlik a szuvas elemeken. komoly és nagy tenyészet maradványai ezek a deszkák, vázai galambházak huzattalan barakkjainak. intimitást adó fakkok, polcok rendszerei voltak ezek, javarészt röpképtelen díszmadarak, gondtalan fészeklakók meleg otthonai. mégis van úgy, hogy elszakadni kell onnan, ha felnőtté válni, kirepülni időben nem sikerült másképp. feltalálni a legsajátabb világot, felkeresni a nincs szabályokat, a legbiztosabb van mértékeket. mert nincs igazabb lét, mint képességekhez mérten kirekesztetté válni, mint repülni tanuló, repülni tudó fiókák szoktak eltávolodni, szabályok szabálytalan rendje szerint.
a jó vérvonalat, akármilyen nemes is, csak úgy, érdemtelenül kapja az ember, örökli, sokáig semmit nem tud róla, hozza a génekben, örökíti tovább, mert ott van a mozdulataiban, a párválasztás ösztönében is előre programozva minden lépés, döntés egymás után. és szavadba sem kerül, megköszönni sincs kinek, mire eszmélsz, hogy mennyi vagy súlyoddal, terheddel, szabadságoddal, már meghalnak előled az ősök, mielőtt utánuk szólhatnál, kirepülnek az életedből. és keserű vigasz, hogy ők sem tudták megköszönni öregjeiknek, mert nekik sem volt sokkal több sütnivalójuk mindezek még időben való belátására, mert ez is az örökséged, léted kiművelt drámája. de azért kissrác korodban kézen fognak nagyapáid, elvisznek komoly kiállításokra, díjnyertes magyar begyeseik közzé és sok tucat idegen, nemes, és ha odanyúlsz, ujjadat csipdeső díszgalamb ketrecéhez. mert látnod kell, érezned, hogy mi a különbség, hogy mitől válik kivételessé világ, miként válsz te is eggyé azzal, ami a te fajtád éltető tenyészete, miként leszel irányítója, teremtője, álmodója annak a csodalétnek, amit a galambjaid adnak, ami téged valódi önmagaddá tesz. de te itt még csak nézel ámulattal, látod, hogy ott a lábán a gyűrű, a név, a te neved is, meg a városodé, utcádé. és még nem érted, hogy a büszkeség az, ami épp elönt, de érzed, jó helyen, jó fészek melegében nevelgetnek, avatgatnak be öregjeid, hogy saját galambjaidra, kivételes és meghatóan személyes valóságodra találj. nehogy bent ragadj a megkotlósodott, megzápult szabályok és konvenciók reménytelen bűzébe, bénító, testet, lelket nyomorító terpeszkedéseibe.
nagyapáid elvadító szeretetére gondolsz, mert tudod, hogy szeretetből, irányított belátással hoztak erre a különös díszmadár-kiállításra. de téged sohasem a kiállítottságok érdekeltek, sem csupán a nyers testi lét, még csak a személyesség sem, hanem a minden élőlénnyel való belső összetartozás emléke és tudattalan közössége, szárnyak surrogása, turbékolások, elszakadások, visszatalálások ritmusos egyetemessége. a fajgalambok önfeledt, de korlátolt röpképességei, a hiba, az elfecsérelt, beteljesült életük, tapasztalatuk szárnyaló magasságai izgattak, a nemesen egyszerű odaadásuk, szeretetük röpülési pályái, belső létük beláthatatlansága. és tudják, egy valaki madarának lenni nagyobb emelkedettség, égbolt, nagyobb szabadság, mint mindenki senkijeként törni szárnyat, pusztulni névtelen országutakon.
kedd délután van, eső készül, de te félbe nem hagynál munkát, emlékezést, napi odaadást, ritka eszméletet hangtalan szívszabályaidra. halott nagyapákkal igazságaik is elszállnak, mint kéményből füst a kormos éjjeleken, ha rosszul figyelsz, és csak ezek a gyöngyházak maradnak itt, foglalataik szerelmes, rubintos életüknek. mert a világ nem több, mint amit belevarázsolni tudsz szeretteidbe, amivel hiszékenységben tarthatod tiéidet, amitől magad is remélhetsz még éjszakára kulcsra zárt, égbe nyitott, cseréptelen galambhazát, galambbizalmat, szelíd meleget, és ha kell csípős, szárnyakkal is odacsapó erőt, ha bárki sérteni próbálná józanabb ésszel, ébresztgetné élhetetlen és megnyomorított igazságokkal, szabálynak hazudott szeretettelenséggel. te meg búzát szórsz, vizet öntesz, titkosan ujjongsz a felfújt magyar begyes galambjaid láttán, párok és nagyapák legyőzhetetlen költőládáinak öngyulladó radiátormelegében.

természeti kép

van egy természeti képességem:
úgy húzok el az elhidegült tájakról,
mint ősszel a vadliba. úgy hagyok
faképnél nőket, ahogy megőszül,

megkeseredik bennük az életvágy.
és hiába ígérnek tavaszt, hiába
duzzadnak rügyek, fakadnak
lombok. értem már ne virágozzon

semmi rettenet. ülök tikkasztó
nyarak partvidékén, lábamat
lassú folyókba lógatom.

magamat parttalannak látom
névtelen örvények, meleg
és méregzöld szédületében.

maradni

vannak akik megbántódnak miatta,
mások észre sem veszik, ha nem
jelensz meg kedvesük temetésén.
pedig megbecsülésedet,
ilyen gesztusokkal mutathatnád
legkifejezőbben. minden a protokoll.

úgy tudni, neked is jól esik majd,
ha eljönnek mások, mikor elhalnak
mellőled. de valójában neked
már régen semmi nem esik jól,
amit előre tudnod kellene.