azt a ruhát vettem neked, amin az aranycsíkok
tekergőztek. az örökkévalóságnak szeretünk,
de mint az ünnepélyes, emelkedett pillanatok,
feslenek, kopnak, málnak le rólunk, kikanyarognak
alólunk akár a boldog útjaink. pattan a csatt,
lehúzom rólad a blúzt, meztelenül a kopott szőnyegen
egymásra emlékezünk.
majd fested magadra újra¬¬-- szemspirál, rúzs, zöldes,
kaméleonszínű szemhéj-- életünk egykori kontúrjait.

ékszerek, cipők, tévedések. csereszavatos kacatok,
gyászmunka. nyaralót akartunk a hegy oldalán,
nézni, hogyan vonul a folyó. lassan tekergőzve
hegyek és dombok között, akár azon az aranymintás
ruhán, minek a cipzárja, talán már a második
alkalommal a kezembe maradt.

ahol bárki abbahagyta volna,
bennem a bizalom, benned a hit
állt helyre éppen.

néhány napra ugyan elkerültelek,
de feltettünk mindent egyetlen
koszlott, árva lapra. hideg volt
a kezed, és remegett a májam,
te féltékeny szerelemben, bennem
negyven év, hogy a felgyűlt mérget
magamból kiokádjam.

zsigerek indulnak belőlem éjjelente,
minden szerv valaki másé.
egymáshoz beszéltünk öntudatlan,
de szavaink ugyanaz a szájé.
hazugság, hogy menekülni
kéne, s hogy az öngyilkosság az igaz.

eldöntöttük, mindent megbocsátok,
vaksin tapogatsz a hálószobafalon.
kiégett villanykapcsolók után, kilógó
színes vezetékek vagyunk.
visszaránt a rettegés egy újabb görcsbe,
kétféle bűn után közös a villanykörte.

ha gyötört már fájdalom óraketyegős, világtalan
éjjel, és bejártad a házat, kósza lélek, ki hazajár,
de aludni nem tud. kit évszázados görcs ránt egyetlen
fájó emlékezetbe, napok helyett égnek, égetnek
túlhajszolt szerveid, míg a többiek az igazak álmát,
te pedig a felejtés pohara helyett, esténként lerészegedsz,
akkor tudd, nem lehet különb életed ennél, hisz van
otthonod, szuszogó család, ki számol munkáddal,
álmodik terveiddel, együtt rezdül köznapi félelmeiddel.

mégis benned az érthetetlen emlék, fejthetetlen álom,
szorongás, távoli életek kínjaitól zaklatott vendég reszket.
mert ki tudja hányféle halálba fulladó fájdalomtól hánykolódsz,
sötétben tapogatva, akár egy cet gyomrában, zsigerek között,
elzártan, áthatolhatatlan alagutakon, mint túlhízott epekő.

az a néhány, látszólag semmiből jött pánikroham,
amit ki tudja honnan…
de emlékezik a májad, égő, savtól mardosó gyomrod
régi nagy büntetéseidre. mert hiába szent ügyek,
táltos hitűek varázsos látomása...

most menekülnél a még frissen
ruganyos, hibátlan testtől, de nem vagy elég bátor
elrúgni magad. kimászol hát nyári éjjeleken,
csillagokat nézni a tetőre, ahol a gerincen, cserepeken ülve,
arra eszmélsz, hogy az égi patanyom, alig se tűnik ma holdnak,
de a csillagos tejúton a szél inged alá kap. felvert portól kijózanodsz,
és az előőrsre gondolsz,
hogy mára egyedül te vagy, az utócsapataidra,
hogy azok a tiéid. furcsa minták, ismeretlen képek
ragyognak, régi életek, s hogy mindben ugyanaz a pattogó
máglya. És tartod az irányt, a szádat is súlyba, csak két sámáni
dobhártya pereg. a gyereked az ablakon túlról
felkacag álmában, és te továbbra sem tudod, hogy mi éget,
mi emészt, miféle hibák után, miféle dalt kéne újrakezdened.

az is egy élet, hogy vársz, mert van kire.
meg az is, ha csalódtál a nagybetűs
szerelemben. és élet az is, hogy a lugason
hagyott rothadó szőlőt a darazsak dongják,
pedig odaadhattad volna pár héttel ezelőtt
bárkinek. gyümölcscukor, édes őszi kaptár.
félig se szeretni, ami túl közel. tél jön, hosszú
hibernáció, s aztán hiszi a piszi, hogy voltál,
lehettél fontos épp neki. úgy kezdődik ez is:
céltalan csámpás élet, pedig dongani jöttél,
duruzsoló kis darázs. most meg vénülve
rohadni, forrni, várni, belekezdeni
elterelésből bármibe.

Elengedtem, mert látni akartam, mit kezd a szabadsággal. Először úgy érezte, maga vívta ki, hogy egy kiérdemelt délutánon nagy eséllyel elmenekülhet innen. Bámultam ebben az elragadtatottságban a hálóból kiszabadult rovart, melyet a gyerekem dobott a keresztespók kifeszített hálójába, a vadszőlő és a törpeszilfa közé. Egész életemben korlátoztam magam, és mások korlátait igyekeztem feloldani, de most csak a nagy esély izgatott, kizárólag a nagy lehetőségre tudtam koncentrálni.

Felhívott az egyik legnézettebb tévécsatorna igazgatója, akinél korábban, még egy irodalmi műsorában voltam vendég, szeretné, hogy náluk dolgozzak. Valami kulturális műsort kellene vezetnem. Viszont jó lenne, ha kicsit lassítanék a beszédtempómon, mondja. A költők úgy élnek, beszélnek politikáról, nőkről, pályáról, ahogyan a személyes tempójuk diktálja, ahogy józanságukból, vérmérsékletükből kitelik. Ellenben, ha nem szeretnék, hogy felkopjon az álluk, akkor valami polgári foglalkozásba is bele kell, hogy zúgjanak, őszi légy a pók hálójába. Ott már úgy vergődnek, beszélnek ők is, mint egy megkötözött, szerelemtelen felnőtt, ahogy a fizetett státuszuk elvárja tőlük. Kurva egy élet, a halhatatlansághoz mérgező pókcsípés vagy mérgelődő, szégyenszegény, hálóba gabalyodott napi élet vezet. Aki bérbe adja a seggét, ne csodálkozzon, ha van pénze kiköhögni a havi rezsijét, hiteleket.

Debreceni tévés beszédtanárom íróember, hibátlan az összhang, akár egy kamaragitáros duónál. Egy húron pendülünk, könyveket dedikálunk, kimérten és jól formált mondatok között sztorizgatunk irodalmi életről. Egyenes út vezet az áll esésétől arcizmok nyújtásán át az artikulációs képességek fejlesztéséhez. Fejrezonancia, gumiarc, nyelvcsapásszám. Fékező, tányéros gyakorlatok az optimális beszédtempóért. Ha hadarsz, komolytalan hülyegyereknek tűnsz ismeretlenek előtt. Belátom, viszont előítélet nélkül nincs katartikus felismerés, a tévedések igazítanak útba, az utca bármelyik oldalán. Előbb-utóbb úgyis szembesítened kell valakit önmagával, a lassított, tiszta beszéd duzzasztott forrás, tiszta tükör, csak ne locsogj a nehezítettségeidről senkinek, te hegyekből érkező, kicsi forrás!

A rajongó önreflexió nélkül, ösztönösen ragyog, hadar, nevetgél, hangoskodik, akár a kisgyerek. Amikor ezt elhagyja, úgy érzi magát, mintha modoroskodna, mintha HD-minőségben hazudozna bele a nagyvilágba. Minden lassítás hatásvadászat, dörzsölt kiműveltség. Valahogy ezt a marhaságot kellene elhagyni, akár azt a széthajtott, kiidegelt napi életet, amelyben elkopnak az ember érzékszervei.

Kisvárosi súlytalanságban lassabban múlik az idő, rángatózó légy a komótosan érkező pók rugalmas hálójában. Mégis van itt egy frissen elérhető szabadság. Menekülni érdemtelenség, sohasem győzelem. Az idő hálója hajlítható, nyújtható, akár a tér. A költő mindenhol költő, kivéve, ahol páváskodnia kell milliók szobájában. Tempó, kisfiam, a tempó az, ami számít, a ritmusváltás és a kivárt hatásszünetek. A beszédtanárom hol a mondókáival visz az őrületbe, hol pedig az arcizomtornáival. Duzzasztott, lassú víztömeg legyél a ragyogó völgyben, soha ne menekülő, őszi rovar.

parkoló autó kerekei alól, gumi- és aszfaltszagú
hűvösben halált várva, apró kis egérdögöket,
öklendező szülők gondosságát. mégis a változás
szorongat, csontok, göbök a bőr alatti örökös változás
rettenete. porcos fájdalom szálldos, mint nyárfák pihéi,
de hol van már a fészek meleg, tojástörésnek vak biztonsága?
és hol a szárnyaikkal verdeső többiek, a zuhanás
könnyű suhogása, gallyak, szárnyak reccsenése?

csak tűrni, ahogy idegenek ölbe hazacipelnek, etetnek,
simogatnak, megmentenek magadtól, kocsikerekek, kóbor
kutyák, rühes macskáktól. anyádtól, és akik még szerettek,
de kifészkeltek maguk közül. gyerekzsivaj, csirkenyesedék,
ölbebagoly, ölbevacsora. kalitkaéjjelek pihék röpülése,
biztos váltótollazat. elmaradó bagolyköpetek, elmaradó
pocok és egércsontok, szőrcsomók, öklendezés. de lesz
még vacsora, menekülő pocok, egér. mert szabadulni
is ugyanazok az enzimek segítenek, ne emészd magad hiába.

(1)
azt álmodtam, ahogy búcsúzol tőlem,
megölelsz, és… ez a szeretet!
közben eszméltem,
mégis, hogy lehet?- mikor tudom,
három éve elmentél. haragudtam
rád, megint egy öleléssel itt hagysz.
te már megfutottad mindazt,
aminek a felénél vagyok épp
összetörve, de még idejében mindent
felsöpörsz egy régi vasvödörbe.
meghaltál, mint hiányos puzzle-t,
magamat rakjam össze újra, minta
nélkül és deformált emlékek mentén
egy lehetséges jövőre.

(2)
nagynénim rég eladott lakása
volt az otthonod ebben az álomban.
hosszan néztem, a lépcsőházi falak
mitől lettek ilyen mocskosak,
hányan járhattak azóta erre, hogy
ekkora öble lett a lépcsőfokoknak?
mikor beléptem hozzád, nem tudom,
hogy miért, sírtam. de így józanésszel,
visszaidézve a gyermekkor kedves
helyszínét, talán a lakás, vagy
hogy sosem bírtam idegekkel
a nosztalgiát. aztán megkérdezted:
félsz? és hogy fogja maradtam-e
én is a régi, nagy, közös mesénknek?

(3)
mindketten elevenek voltunk,
rettegtél, hogy végleg elveszítesz,
ezzel a nagy halállal… homlokon csókoltál,
hálóing volt rajtad, úgy jöttél ki
velem az üvegfalú erkélyre. mutattad
a régi buszmegállót, meg a két háztömb
közti furnér zöldségest. „azzal a busszal
jövünk majd haza, és kedden, ennél
a bódénál találkozunk!” csakhogy ez egy
harminc évvel ezelőtti panoráma:
se buszjárat, se zöldséges bódé. azóta
várva, majd titkon szorongva félem,
hogy megint szerda, hogy megint elkésem.

két tölgyfa árnyékában fekve – hol hangyák jönnek, hol szúnyogok.
csapkodni volna ok, hogy az élet túl kegyetlen, de átszenderegni
jöttem ezt a pár napot. a tölgyek ágbogát néztem hanyatt fekve,
görcsöket, néhány régi odút, törzsön a daganatot, amiről
az öcsémé jutott eszembe. miért nőnek, ha nem kérte senki,
a bajok?
pedig nem akartunk az élettől félni, csak röhögni emlékeit
a gyerekkornak, ahogy apánk vitt bennünket a huszonnyolcas
biciklin, terpeszben tartottuk lábunkat. kinyílt a világ, gurult velünk az élet,
viccesebb volt, mint amit három fiú spontán remélhet.
nagyinál széthasadt tollpárnák, hóesés fénytelen vályogszobában.
s amiket együtt éltünk, mégis külön utakon, ránk maradtak
a reménytelen hétköznapok.

aztán a lombokra figyelek megint, ahogy a szél föltámad, és mint
nyirokerek, az ágak összeérnek, széjjel válnak.
villogó levelek, halrajai égi óceánnak. néhány napsugár beszűrődik
a mellkasomra. te pedig holnap apró tetkókkal készülsz a célzott
gammasugarakra.
engem takarnak még a tölgyek lombjai, téged a kékgolyó utcai
műszerek árnya.
fázni kezdek, pedig meleg nyári délután van, zajongnak a strandon.
a nők naptejtől ragyognak, és szépek, míg jönnek, és jönnek,
utamból kitérnek.
tesó, itt ne hagyj, baszki, fénytelenné vált, keserű sóbálványnak!

Ha életet adó erőnek nevezed az életerőt, még a villamoson is pofán röhögnek, de ha összekevered a friss buszbérletedet a múlt havival, abból bírság és legalább akkora nagy égés lesz– mondja a buszmegállóban egy szabadnapos sofőr. Napok óta forgatod fejedben ennek a mondatnak az értelmét, mint valami hatalmas kormánykereket, de csak tegnap estére sejtettél meg belőle valamit, ahogy a magánrendelésen, az urológia folyosóján vártál sorodra. Időpontra érkeztél ugyan, de már egy órája nézted a beteg és szégyenkező arcokat, az eddig számodra ismeretlen, de menetrend szerintinek mutatkozó parkoló pályán. Mintha előtted kellene szégyelljék, mert pontosan tudhatnád, hogy kinek melyik bűnéből fakadóan gyulladt be petefészke, aranyere, kapott húgyúti fertőzést, vagy szenved inkontinenciától.
Kiérdemelt büntetéssel folyosóznak itt a rettegő halandók. A poklot, ha valóban a keresztényegyház találta ki, vagy még korábban valamelyik rendfenntartó hatóság, hát nagy leleménnyel foganatosította. Mert ugyan a lélekismeretnek külön immunrendszere van, amiért nagyon meg kell tornáztatni a legfinomabb szövetű matériát is. De a lelkiismeretnek nevezett, második természetednek, ha furdal és felkészületlenül ellenállsz, zsigereket roncsoló bűntudat-lavinákat indít el benned, védtelenné tesz, mint facsemetét a téli, havas hegyoldal.
Isten nem alpinista, túravezető, terheidet cipelő serpa, szabad akaratodból veszíthetsz, sodorhat el lavina vagy fagyhatsz halálra a legkisebb dombtetőn is. Esztelenül növeszt az ember saját testébe Himalája méretű daganatokat, gejzír forró gyulladásokat, ízületek degenerálódását. Elég egy meggondolatlan, viszonzatlan szerelmes üzenet, vagy egy kiművelt, gyűlöletes gesztus.
Négykeresztes a vizeleted, tőled hithűbb keresztény kevés ülhet itt a váróban. Mégis émelyegsz, akár egy távolsági buszon, napok óta öklendezel, hánynod kellene, hogy nincs menekvés a testi kényszerek és fájdalmaid alól. Az életerőd keringő vörös folyama pang a végtagokban, biztosnak hitt életed pedig kigördül a lábad alól. Felfelé fordul a föld, és belátható időn belül lefordul csontról a hús, hanyatt vágódsz, és a világ igazolja önmagát rajtad keresztül, foszlat és oszlat, ha végállomásba érsz.
Az életet adó erő hordozója más, mint az életerő hardverje. Sárgásfehér a taposócsempe, piros a faliszőnyeg. Behív a főorvos és azt mondja, száz az egyhez, hogy daganat, de amiatt az egy miatt a százból, megcsináljuk most a teljes rákszűrést! Ez volt a megnyugtatásra szóló sztenderd orvosi tapintat, a jófejség, emberségesség és hálás lehetsz érte. Sztk alapon mondhatott volna három, tizenkét százalékot is, vagy elmarad a humán jelenlét, és vazelin nélkül tapintja ki a prosztatádat. Hogy mennyire szoktál lenni az egy az általánosban, azaz egy százalék, a javíthatatlan külön esete ennek az elátkozott társadalomnak?- erre gondolsz, mikor már a gyulladt heréidet tapogatja.
A prosztata nagyhatalom, eddig mintha nem is létezett volna, csak éltél bele a világba, nevettél, sírtál, mikor mit csiklandozott ki belőled az élet. Ahogy vér vegyül a spermádba, vágyaidtól, hangulataidtól is elrettent az életerő, és nincs az a szenvedély, önmagába feledkezett életöröm, ami átszínezhetné, vissza az életet adó erődet ondófehér múlhatatlanságba. Most a prosztata diktál, mennyit aludj, pihenj naponta. Hány hónapon át ne szeretkezz, ne végezz fizikai munkát, mit egyél, hogyan búcsúzz el végleg és naponta szeretteidtől. Hogyan szakítsd ki magadból szerelmeid szívét, hogyan a sajátodat a legszentebb mellkasokból is, de ne osztozkodj senkivel fájdalmakon. A férfibetegség: katonadolog. Mert kikezelnek és megy tovább az élet, csak a szégyen marad, a bebiflázott, álmodból felkeltve is jól megtanult lecke. Befordulsz, mint buszöbölbe a latyakos sárga helyi járat, marad a megelégedésre váró napi munka, kis pénz, vigasztalására pedig a fix menetrenddel garantálható, jegykezelt, bérletbiztos, kisbetűs élet.

ida napja volt és húsvéthétfő, egy világjárvány közepén
kötözésre mentem üres folyosókon át sürgősségi
betegellátásra. karanténcsendben otthon tévézett
az ország. adminisztrációs nővérke szájmaszkkal,
gumikesztyűvel ült a nőgyógyászatról lecipelt
vasasztal mögött. rám volt írva, hogy ráérek, leültetett,
vártam az orvost. idára gondoltam, hogy már három
éve… fércelem magamban, magamat hozzá, mint álomban,
vagy itt, ünneptelen folyosón, varratszedésre várva.
olyan a kézfejem, akár egy húsvéti kötözött sonka.
kék zsineggel, három az ínban, négy öltés meg damilvégi
görcsökkel fogja össze a húst. zsibbadt végtagról,
halottról emléket…
jót vagy semmit nem kéne már vele megbeszélnem,
de valahogy elfelejtett kivérezni belőlem a nagyanyám.
folyékony szappannal fertőtlenít kék gumikesztyűben
a nővérke. váltunk pár szót a járvány olaszországi
terjedéséről, s hogy lesz-e érettségi, munkahely jövőre?
nekem még fáj a tetanusz helye, az elszakadás,
az összefércelés. minden gyulladás mögött
van valami felelőtlen szeszély. nagyanyám hallgat,
az ápolónő fertőtleníti a gumikesztyűt újra. körfűrész
hangjára gondolok, meg hogy virágot vinnék neki,
és a nyers sonkáját enném, ha még élne.