száznegyvennel a sztrádán, azt még nem büntetik,
egyébként is január elseje, koraesti sötét, köd van.
lehunyja sok szemét a mérőkapu, lehunyja
reflektor fényét az elhaladó forgalom.

előbb még eldöngetsz egy dzsip mellett,
és figyeled, miféle terepgumi hangja mohog.
hagyod el, és csak mohog a jobb hátsó felől
egyre biztosabban, de nem jelez a gumiszenzorod,
hogy a levegőnyomás esik. mert nem esik,
csak a köd hatalmas. lassítasz, kiszállsz, és lám, szétrobbant
a tavaly vett téli semperit. szó sincsen nyomásesésről,
elszállt a jobb hátsó gumid és pont! mi jelezhetne hát
neked ezen a lakhatatlan tájon? a család bódult
kétezerhuszonkettő január elseji, újévi kábulatban.
jól kezdődik ez is, míg benned épp véget ér néhány
nagy és elkötelezett súlyos év. nem ránt félre semmi
az útról, csak lassít, megállít kicserélni lerongyolt kereked.

elakadásjelző háromszöggel a kezedben vagy száz
méter séta vissza, hogy belétek ne fusson valami állat…
a sztrádán minden egyszerű, semmi szövevény, mellékvágány.
az évek darálnak, és te maradsz, aki mindig is voltál:
egy defektes kereket cserélő pasi az út szélén.
család, asszony és gyereked, a halálos veszélyzónából kilép,
szalagkorláton túli fűre. kerékőrrel baszakodsz, mert a kulcs
nem fekszik a mintába, ha lábbal rúgod a csavart, mert az erőkar
túl rövid, hogy kézzel, pontosan igazítsd, meglazíthasd
azt a kurva kereket. úgy húznak el melletted, mintha ez itt,
most nem is az egész összerakott életed lenne. a mankókerék
még originál, tiszta vagy, egyedi, ma is beláthatatlan utadon,
bármennyi mocsok, fölkapott csavar fúrta, zavarta meg
eddigi munkád.
majd visszapakolsz emelőt, kulcsot, elakadásjelző háromszöget,
ripityára szakadt kereket. szalagkorláton túlról visszaemeled,
majd beül a család, ülésfűtés és biztonsági zóna, indulás előtt
az öv, mint mindig, gondosan bekapcsolva. ami körbe vesz,
békés családi érdek. pálya van, kell néha mégis izomból
nyomni, negyvenöt kilométer és végre hazaértek.

dühös ember a kiegyensúlyozottságtól fél, hogy belsőleg elvész
a remélt erő, külsőleg pedig a látszat. hogy kiderül, a világ
nem épp annyi, aminek önmagáért elgondolta, hogy oda
a dominancia, a győzelmi mámor. meghitt élet helyén,
marad a kontroll: a sírás, az áldozati szerep. aztán döntsd el,
hogy nőd, kölyköd vagy beteged, akin át a haragot
közönségességnek érzékeled. ő pedig fél, mert eljön a vége,
elfogytak az ötletek, mikor ott van a hely, a szív, a testmeleged.
rettegésből gyűjti ellened a tényeket, és hiába alázat,
harmóniához minta, olyanná válsz szép lassan te magad is
mint a gerillaharcos. mielőtt bántani kellene,
mielőtt vér folyna, vagy magadat halálba vinni, mondd neki: béke!
és ha menekül, rájössz, mindent megért ez a rövid mondat.
a hadvezér pedig, mint nagymama a pulcsit, szentnek hitt
háborúkban, más lelkeket újra és újra visszabonthat.

négy előtt tíz perccel vág félarcon a márciusi nap,
pontosabban, az utca másik oldalán lévő emeleti
ablak tükröződik be rám, s az asztalomra. három nő
az ablak mellől már készülőben. fizetnek és vonul a fény
át a termen. bőven tele vagyok még keserűséggel,
néhány hónap talán elég, azt mondják, a kávéba
csak kevés cukor kell, különben oda a hatás.
oda az egészség, a szív, ha túl édes, többet árt,
mint az elme, mi kesernyén leleményes. ha magára
figyel az ember, asztalra gyűrt kétségekkel:
megint nem ismerem fel életem folyamát, minden
meder más vízfenékre, más tükröződésre lát.
sötétlő csésze alja, ragad bele a kanál, ahogy szárad
körém a délután. ahogy sötétbe vegyül a szerda,
hogy bármi, ha körbevesz, volt vágyaknak felolvadt
maradéka. kéne, hogy szeress—gyilkos, haszontalan
vágyak—, fejet hajtok, megelégszem veled:
életre szóló bukásnak.

január harmadika, még jó, hogy nem dobtad ki
a félviseltes, tartalék téligumiszetted.
mankókerékkel gurulsz a szerelőhöz,
az év első hétfőjén, abban reménykedsz,
hogy a felnid nem ment tönkre
százharmincnál a sztrádán, ahogy utolért
a sorsszerű dúrdefekted. csak ha már baj van,
akkor veszed észre, hogy szakad, fáj, darál.
az előjelek neked soha, semmit nem jelentettek,
nem érdekelt semmilyen szabály.
most meg te szeded ki a csomagtartóból
az abroncsot. hálás vagy, ha pénzért is,
de van, aki kiment a bajból. új év gyötör,
régi kínok, névtelen fogadalmak,
téli abroncsok, kikezelhetetlen lelkiszakadás.

se patikamérleg, se nyilatkozatok,
a hangoskodókat kivezettetem!
három orvos állapította meg
a halál tényét, de a boncasztalon
magához tért a tetem.
cianózisos volt vagy mi a fene,
légzése, szívhangja, semmi.
mereven feküdt, ellilultan
a priccsen, mikor megtalálta a neje.
a szakma összezár, három orvos,
egy vélemény. csak neki nem szóltak,
ne fészkelődjön, hogyha már nincsen.
hullamerev orvostudomány ellen
nincs gyógyszer, de a jelenlegi állás szerint,
eltekinthetünk a tervezett boncolástól.

nem tudom, hogy kiket láttam,
ültek a tartályban nyitott szemmel.
köszöntem, mintha a szomszéd
szőke nő lenne, két gyerekkel.

térdük alá ért le a karjuk, a színük
meg fénylőn zöldessárga.
kézen fogva jöttek, velem szemben,
elég széles volt hozzá a járda.

vagy nem is jöttek, lebegtek éppen,
akár az angyalok, üvegtartályban.
úgy sejtem, éltek, csak pihentek,
meg-megrándult a nagyobbik lába.

széles volt pedig, akár a járda,
talán éppen a boltból jöttek.
nehogy beszélni kelljen hozzám,
földig ért karján a színes cekker.

kérdeztem, hogy ők meg? kik lehetnek?
az egyenruhások vállat vontak.
tudták, hogy elszállok mindjárt én is,
akár egy űrbéli, titkos mondat.

te a jövő, én a múlt miatt szorongtam,
hiába nyugtattál, minden emlék ott van.
vigasztaltalak előre, nem volt még semmi baj,
nem láttuk a jövőt, csak éreztük, hogy csikar.
munka, új város, munka és szakadás,
szorongani egyedül, padlástéri kis lakás.
hánykolódtunk évekig, két hajótörött, deszkákon,
feltört, mint benned a hiány, magamat kéne szánnom,
hogy nem vagyok folyton ott, jelen, örökös mindenednek,
nem lakhatsz jól sosem, szüntelen engem kell enned.
most pedig dühöngsz, gyűlölsz és átkozol, maradtam,
hűvös, mint a hajnal, te pedig folyton változol.
nézlek, nyári hold a tengert, tajték és háborgás,
hiába vágynánk vissza, magány a hálótárs.

egy valószínűtlenül ködös kedden
kocsival indulsz a városba.
ködlámpák biztonsága mögül
arra gondolsz, hogy végül is
meg kellett sebezned azt, aki túlszeret.
mert ördögi a bátorság,
kiktől is bitorolt el magának kúszva
és sziszegve? egyszer minden tárgy,
rang, birtok bosszút áll:
földre zuhan, ripityára törik,
fölveri a gaz. egyszer minden tulajdon
kipereg, mint a homok, elfolyik,
betölteni névtelen árkokat.
a sebek kivéreznek, hiába szorítod,
emelnéd magad fölé, akit szeretsz.
ködös úton csak anyázhatod
az előtted bénázót, mert hiába
zöld a lámpa, folyton belefékez. mennél,
haladnál, menekülnél, de birtok vagy még,
el nem peregsz, nem zuhansz,
nem ver fel a gyom, de már az irányjelzőt
tennéd, mellékutakon félrehúzódva.
ütni a kormánykereket, hogy minden
kárba veszett, és majd csak aztán
omlasz, ahogy a köd oszlani kezd.

mondanám, hogy üljetek ide az asztalomhoz,
de az túl sokba kerülne nekem. nem a kávétok,
sütitek, inkább a mozdulatok, a félig üresen hagyott
terem. látni ma, mit élsz, miféle hittel és hogyan,
kanállal a cukrot, felkavarod újra, a nyugodni
igyekvő bolondot bennem. a sütit is jobb, hogyha
mögöttem, hatalmas ablakok felé fordulok inkább,
az utcai nyüzsgést: úgy teszek, mintha kint, az élet,
mintha ott lenne, igen. ami bent: feszít, szédít, padlóra vág…
kint meg csak muskátlisvirág a beton lámpaoszlopon.
ki mondaná meg, hogy a látszat a fájdalommal rokon?
ki mondja meg, hogy elbukott minden, hogy rossz
voltam hozzád, és te is gonosz legvégül. na tessék,
a sokat mosott, kifoszlott ingem már megint leittam.
lehetne vicc is: mi együtt, én neked, szerelmes verseket írtam…
most még rám haragszol, minden pecsét, szempár,
tűnjön el a régvolt tulajdonodról!— semmi sem múlik el
nyomtalan. ásványvízzel a kapucsínófoltot, szalvétával
az átázott lelkemet itatom… pedig megvan minden:
vers, család, verseken kamat—, mitől is kéne, hogy boldogtalan
legyen ez a délután? mitől is kéne, csak azért mert fáj?
jobb lenne, hogyha a szél elhessegetné a rügyező fákról
a télből itt maradt varjakat!

a zsinagógát bezárták, de a szomszéd házmestertől
még elkérhető a kulcsa. hogy nincsenek padsorok,
se szószék, az mára rendben, de tudod, az a furcsa,
hogy épp itt kell szakítanunk, ahol száz éven át
életek köttettek egybe. pereg a mennyezetről a festék,
nem ígérgettünk semmit: orgonaszóra fogadott hűség,
és nincs közösen megküzdött élet, de biztosan
lesz még, hogy hajunkba vegyül a templom szálló pora.
födém a szerelem, most pedig mállik körülöttünk
a szentély. mert prédái voltunk valami másnak,
bűzlő tetemei e fölperzselt, vidéki szavannának. úgy tűnt,
hogy éltünk, görcsbe rándult sokkos hónapok alatt.
fölöttünk díszes kupola. pedig volt valami hitelesnek
tűnő közös önkép. most mennyezetre nézel, és szédülsz.
én rád, és irtóztat a festett, elkent minta, zsebkendőnyi emlék.

egymás nélkül kell eztán az életet igazabbul vagy szebben.
vinni tovább a mennyezeti boltot, hanyagul
vállra vetett cekkert. innentől tej, kenyér. takarékos,
csoszogó évek, ünnepi kalács templomi máza, csendben.
csak eresztene már, annak a toronyba szorult
gerlének a kétségbeesett szárnycsapkodása.