azt a fenyvest

amit félve jártunk be a falusi
kissrácokkal, ahol akasztott
kutyát láttunk és félelmetes baglyokat.
ahol telente keskeny ösvényről
aszfaltúton át csúsztunk, nejlonon
és nem volt, aki az autóforgalmat figyelje,
mert mindenki bizonyítani akart.

néhány megvénült, piássá lett csibész,
ha visszaköszön néha, de kisiklott
életével leintené bármikor régi,
nagy győzelmeinket.

magánkézre került a fenyves, egy utcabeli,
szorongó fiú jutott hozzá, szülei kárpótlási
igényén keresztül. kivágatta az erdőt, csonkok
merednek az égnek. a dombra vezető ösvény
még megvan, de kutyát nincs hová akasztani,
ha valaki éppen azért jönne. törzscsonkok,
gyökerek még érzik a baglyok karmait,
ágak szorítását, akasztott kutyák terhét.
képembe vág a fenyves gyantás emlékfelhője,
és borsókázik a hátam, mikor átviharzok őrült
tempóban az alig használt, porlepte aszfaltúton.

platán

gyalázatomat még bírom,
kidőlt platán egy nyáresten.
ahány győzelem, annyi rom,
vihar utáni úttesten.

száz gyűrű, néma szemtanú,
mennyi bűn és megalkuvás.
hány bőrigázott randevú,
hány kaptárt dongó méh, darázs.

testnedveimet csurgatom,
ernyőzi néhány friss gomba.
támaszkodom pár lombkaron,
az ájult, fülledt városra.

hogy mennyi kincs és rettenet:
favágók, fészkek, év rohan.
közönyös voltam, mint veled,
mint akinek más dolga van.

igyekvő, hogyha erre jársz,
ne gyalázkodj, hogy más a cél.
törzsem helyett a mélybe láss,
ha nem tördel vihar, se szél.

sámánének

táltos madár minden bagoly,
kendermagos kakas.
combjaiddal át úgy karolj,
mint szívedet a kas!

tükörbe nézz, de égre láss,
hártyavékony a bőr.
bezárt mennybolt, csak rossz ábránd,
hogy szerelem gyötör.

szűzről lehull az indulat,
és megmarad a félsz.
nevezd nevén elnyűtt urad,
ha útjából kitérsz!

és hogyha szöksz, lábujjhegyen,
ne fordulj meg soha,
azt használd fel majd ellene,
hogy voltál otthona!

a győzelemről

hajnal háromkor végül is
jéghideg verítékkel
ébreszt, csak aztán érkezik
dörögve, zúgva, jéggel.

álmaimért nem harcolok,
sarokba kucorogva
névtelen veszteségeim
győzelmeivé lopja.

tartozni valahová

1.
felül az ágyon, szól, hogy éhes,
katétere alig feszül.
leves után jöhet a krémes,
sós nyálra édes így kerül.

nem bánja, hogyha ég a cukra,
s éget a tüdődaganat.
még egy utolsó kámaszutra,
cigije jó emlék marad.

sárga fogai közt csikordul,
káromkodása új ima.
felhígult vére agyba tódul,
szökik a nyugdíj ultiba.

cinkelt lapjaid mind kivárja,
haverok között ő az ász.
szeret, de lehet, szánja-bánja,
dicséretekkel így aláz.

mert megvendégelt téged egyszer,
ágya tetves volt, és szaros.
lelked fertőzte volna vére,
míg agyat, reményt maga mos.

egy éjszakára kisegített,
azóta tartozol neki.
Bár sokan hívnak, ő a híved,
szíved ha kell, bezsebeli.

2.

rossz napjaidat ő kísérti,
és felforgatja gyomrodat.
gyenge vagy, hidd el, ő megérti,
támogat, veled így rohad.

kevertet sörrel, hogyha szomjas,
véred már túl híg őneki,
eszméit lágyan, bármi ordas,
szelíd őzekké vedeli.

szava egy dombosabb vidékre,
blúzodba kancsít bal szeme.
hiába huzigálod félve,
semmit sem tehetsz ellene.

megront, s ő szabja meg az árad,
bár hűségével hiteget.
a csőcselék majd sorban állhat,
felélhetik a testedet.

számodra nem lesz egy se férfi,
csak kerge, bagzó állatok.
közönyös életed kivédi,
teázhat néha nálatok.

különben úgy van, minden új nap,
ahogy kényelmes, jó neked.
az évek telnek, egyre múlnak,
szeretni senkit sem lehet.

3.

ha elhív néha szállodákba,
a cech, mint mindig, rád marad.
rád nem hat, hirdeted, a sármja,
te független vagy, és szabad.

miközben sírsz, ha átnéz rajtad,
és csapkodsz, mikor nem keres,
de ugrasz, hogyha szól: „ –te szajha!”
helyette kuncsorogsz: „szeress!”

függőben, mint egy kristálycsillár,
ragyogsz, bár nem te vagy a nap.
vaskampón lógsz, reményed sincs már,
beton az égbolt, vaskalap.

leolt, amikor sok vagy éppen,
szakítja áram-, vérköröd.
bár úgy könyörögsz neki térden,
mint kurvákhoz, de ő röhög.

vendége voltál egyszer, ő meg
úgy tűnt, lehet az áldozat,
és tartozol a vendéglőnek:
vár rád az olcsó kárhozat.

sorsunk legelején

anyám mutatott egy fotót rólad,
az orrom alá nyomta telefonján
a képed. néztem és nem tudtam,
kié ez a puffadt arc, elfeketült
fogak, ki ez a matt részeg?

együtt voltunk gyerekek
a nagyszülőknél. tíz évesen
elkötöttünk egy lovat,
szőrén ültük a gebét
és dinnyét loptunk, bejártuk
a határt. „u” szeges csúzlival
pucérháton lőttük a szomszéd
cigányfiút, csak mert fröcsögve
beszélt. és a falusi utca
srácaitól, a nagyoktól,
ha menekülnünk kellett,
mezítláb a tarlón,
városiaknak, nekünk,
nem volt ellenfelünk.

vérzett a talpunk, majd
a seb beszáradt. gyíkokat fogtunk
a mezőn és kint fürödtünk
az udvaron egy bádogkádban.
veremből gyűjtött pucércsigákkal
ijesztgettük a postás incikét.

most meg keresztbe állt szemekkel,
kopaszon vigyorogsz itt.
évek óta nem tudni rólad semmit.
elvettél valami léha csajt,
a gyerekedet azóta sem láttad.
emlékszel?- én fogtam a fejed,
tíz évesen, mikor a sósborszesz után
az egész ebédet kihánytad.

tetováló-szalonod lett, meg
modern falfreskókat csináltál
bűzlő kocsmáknak. olyan sztorikat
nyomtál, hogy senki fel nem
ismerhetett belőlük többé.

egyszer még írtál chaten,
féltékenyen, a piás
csajod miatt. neked jó volt
minden vele, én meg kétszer
ha láttam a csajt, te hülye!
azt sem tudtam, mi volt
a keresztneve.

azóta csend, eltelt vagy
öt év megint. irigykedtél,
hogy én vagyok a nagy, pedig
lehettél volna mindannyiunktól
híresebb? boldogabb?
persze, lehet, hogy az vagy,
ahogy itt vigyorogsz. kár, hogy túl korán
halt meg az anyád. szeretnivaló,
és hízelgő voltál, nem úgy mint én,
és hogy tudtad megváltani a világot,
jó lenne beszélnünk még egyszer,
de ott, még a sorsunk legelején.

akár egy hadvezér

tulajdonképpen egy folyóparton
napozó nudista akartam lenni
világéletemben. egy kizárólag
női övezetben, becsben lenni,
mint japánkakas a tyúkudvaron.
nagysodrású háttérrel: irigykedő,
lapátoló kenusokkal a gyors folyón.
limonádét szürcsölve, megigazítva
a napszemüveget, győztes
hadvezérként nézni keresztül a tájon.
egyébként unni az egészet.
és sistergő meztelen seggek közt
hessegetni el a császárok örökösen
dongó, nagy kétségbeesettségeit.

húsvéti nyúl

kezelve birtok, ápolt és eltakarható
tenyérnyi földrészem. saját napsütéssel,
éghajlattal ezen a legatyásodott,
de bevetett, melegszelű égövön.

húsvétra nyulat, tudod, a gyerek miatt.
tombol a neveletlen, túl korai nyár.

azóta nézegetem ezt az itt rekedt
feltámadási, nagybozontú házi
jószágot. már júniusi eső verdesi
az alkalmi otthont adó, műanyag
babaházikót, de nincs szív túladni
ezen az oroszlánfejű, nagy fülű
kis ínyencen. néha szabadon engedem,
olyankor övé az udvar, ő úgy tudja
az egész világ. berohangálja a gyepet,
berohangálja az élet rejtett zugait,
örökzöld bozótosokba ki-kiteljesedni.

építkezés

elkezdett mozogni pár csempe, felpúposodott,
majd keresztbetört a teraszon. úgy tettem,
ahogy egész tavasszal, nyáron,
mint aki nem vette észre, hogy elvált.
túlléptem rajta, akár egy lejárt szavatosságú
kapcsolaton. persze tudtam, hogy az ősz,
tél, mindent eláztat, szétfeszít a jég.

két út van, a pusztulás józan megélése
és az élet öntudatlan áttördelése.
az elsőbe beleborzongni,
a másikat egyben látni akartam.
mert egyszer ennek is vége lesz,
akár egy új otthon felépítésének.

a lesen

ő a gyilkos, már vagy ezer éve,
de nem lő többé, csak disznóra,
nyúlra, őzre. azt mondja,
fejlövéskor ha tűzbe rogy a vad,
majdnem elélvez, de nem érti,
ez hogy lehet egészen ő sem.

aztán jön valami különös dolog:
gyilkolás után eltelik egy-két óra
és elindul a saját orra vérre.
papucsban belerúg egy éles kőbe,
kenyérvágó késsel az ujjába kap,
bárhogy is, de ömlik a vér belőle.

két éve diagnosztizáltak nála
vastagbélrákot. hetekig alul-felül
csak vért okádott. de már
jól van, negyed annyit sem öl,
s ha igen, jobb leszületést kíván
a vadnak.

mikor jó széljárással ül a lesen
és célkeresztbe bámul a kapitális
szarvas, úgy engedi el ravaszról
az ujját, mintha épp lőne,
köznapi trófea,
saját életére tartva.