Partium Irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat

„S ami sarjad, majd én letaposom”

(Széljegyzetek Kürti László: Alkalmi otthonok című könyvéhez)

Kürti László verseskötete („Alkalmi otthonok”) a könyvhéten került a kezembe a szerző szíves dedikálásával. Sem az alkotó, sem a versek nem ismeretlenek előttem. Költővé érését közelről figyelhettem: első próbálkozásait tízegynéhány évvel ezelőtt hozta el hozzám, azóta is nyomon követem publikációit, könyveit. Könyveit – hiszen mostani munkája immár a harmadik a sorban. Ugyanakkor mégis első abból a szempontból, hogy lírája mostanra forrott egyedivé, így ebben a könyvben mutatkozik meg az az egyéni hang, amely az előző kötetekben még épp csak felcsillant. Ugyanakkor összegzés is ez a gyűjtemény, hiszen néhány, a korábbi munkákból már ismert írás is bekerült mostani válogatásába.

Kürti – miként arra a kötetcím is utal – a változást, a változót kutatja konok igyekezettel. Abból indul ki, hogy az életben voltaképpen minden, ami fontos, ami emberi, az mulandó is. A születés, a halál, a szerelmek, a barátságok, mind-mind a folytonos változást, átalakulást, a pillanatnyiság és megismételhetetlenség rosszízű és félelmetes voltát támasztják alá. Nincs két egyforma nap, nincs két egyforma helyzet, mindig más a reakció, más a megítélés. Az állandóságot talán csak a könyvek jelenthetik („A könyvek tűrik…/ a pusztuló gazdák cseréjét” – írja egy elhunyt ismerőstől örökölt könyvek tulajdonosváltása kapcsán).

Kürti bevon a költészetébe mindent, ami körülötte létezik, történik. Lírájának éppúgy tárgya a tollfelvásárló éteri hangja, mint a betegséggel küszködő kedves iránti aggodalom, vagy épp a vizelési ingerből fakadó férfias probléma.

A teremtés és a „végigcsinálás” szándéka mozgatja, motiválja. Versei nem egyszerűen a valóság leképezései. Szavakat kutat, melyek egymás mellé rendelése egy újabb lépcsőfokot jelent a megismerés felé. Szavakat, amelyek költészetté emelkednek. „Bármely szó alkalmas a rögzítésre” – vallja John Locke nyomán.

A kötet három ciklusa egymásba átfutó témákat ölel fel. Ha mégis tipizálni akarnánk, akkor azt mondhatnánk, hogy az első ciklus (Kék szirup) az emlékek, az álmok, a remény, a betegséggel terhelt szerelem összetartozást erősítő, keserédes pillanatait öleli fel. Itt olvasható az egyik legszebb lírai vallomás a léleknek határt szabó testről: „Van úgy, hogy testem csak egy / gyóntatófülke. Vallani / úgy szoktam benne szótlanul, / Isten sem képes hallani.”

A második ciklus (Használati útmutató) inkábba groteszk, az abszurd irányába visz. Már a verscímek is meghökkentők, figyelemfelkeltők: Fridrich giccse, Pasolini hetero tévelygései, Béke heringway poraira, Komodor’84 kontra notebook. A „Hanyatt vágott hatodik lenin, hanyatt vágott elméletei a mauzóleumban, ki új fedőneve alapján NOSZFeratu néven bolyong gondolatai közt…” pedig egyenesen Örkény egypercesét juttatja eszembe (A pogány Süttő fia Süttő gondolatai, miközben Vencellin abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták). Lírája nemegyszer paradoxonokra épül. Kitűnő érzékkel látja és láttatja az abszurdot, a meghökkentőt. Ügyes – de csöppet sem üres és öncélú – szójátékok tornáztatják az elmét. Ezekben a versekben szinte sziporkázik. Akár egy csavarmenet kapcsán is tud hitelesen írni az emberi kapcsolatokról. A „blöff az élet” filozófiai alapvetésén talán még vitatkozhatunk vele, de amit a Kiss Judit Ágnesnek ajánlott versben ír (Ballada a szegény férfiakról) már aligha: „…én mindent elkövettem, / hogy mást higgyek, de ez a képlet áll, / kinek pénze, feszes teste ha nincsen / életen keresztül csak rúgkapál.”

A záró ciklus (Kiművelt halál) a pusztulás, a végek és végletek verseit gyűjti egybe. Itt állít emléket halottainak (A korábbi könyvéből ismert „Átváltozás”, vagy a fiatalon elhunyt Ferenczi Anett színművésznőnek emléket állító „Még egy kérdés” a halált ismerő fájdalom torokszorító megvallása: „Hanyatt feküdni mától / mikor csakis hason szoktam, / és nyújtózni, ölelni / szeretni, csókolni újra reggel, / táncolni, énekelni / többé nekem már nem kell?”. Vagy: „Vajon meddig viselhető / az ég helyett a föld felettem…”. De ebbe a ciklusba kerültek a le- és átértékelődő szerelmi kapcsolat feszültségeit megfogalmazó írások is (pl. Szerelmi dilemma, Szivárgó, feslett). Ám miként a halálban is keresi, és megtalálja, megtalálni véli az „értelmet”, („...vajon szabad-e / a lelket / odabízni másra, egy születő új testre, / s az űrt megszakító első, tehetetlen ordításra?”, úgy a feslő kapcsolatok újrafércelését is lehetségesnek ítéli („Tudod, én nem akartalak elveszíteni, / de megtartani is csak annyira szerettelek volna, / mint egy leszakadt inggombot /…/ …egy inggombot vissza lehet varrni, /…/ így még mindent újra lehet kezdeni”).

Kürti minden verse új meglepetéseket tartogat, mely közelebb visz a mindennapok valóságának megismeréséhez, megértéséhez. Az átalakulóban, a folyton változóban a költői szubjektum is folyvást csiszolódik, módosul. Talán a bensőnkben, a lelkünkben végbemenő változás tettenérése, beazonosítása – önmagunk megismerése – a legnehezebb. „A szív fegyver, pótolható eszköz, / de lelkem senkiben meg nem lelem…” – írja a tévelygő Pasolinit megidéző versében.

Kürti László: Alkalmi otthonok

Parnasszus Könyve – Budapest, 2007.

Oláh András

2 0 0 7