legelőbb azt a hármat néztem,
kik letipegtek a teraszról,
majd eszembe jutott, aki
amcsiba disszidált és itt
hagyott mindent kalandból.

kávét ittam és ásványvizet,
április végi szél söpört.
a teraszon két férfi egyszerre
intett, hogy fizet, pedig még
alig ittak a sörükből.

virágok szirma a szomszéd
kertből behavazta a délutánt,
arra az amcsi nőre láttam,
ki húsos volt és meggyízű,
de nevetve mondta, hogy utál.

azóta persze eltelt húsz év,
a kávét egy cukorral iszom.
míg nőket lesek a teraszról,
ez is úgy jön, talán a korral,
pereg a meggy–, a nőszirom.

különben őszül bent a táj is,
erre még nem láthatnak ők.
gesztenye között meggy virágzik,
tárcám keresem, s a zakóm,
de nem értik itt még a készülőt.

délután, félkettő lehet, mert
alig van még árnyékom. inget
igazítok, lényeget. arra az amcsi
két halomra hordja a szél a vágyam,
itt lent az a három, mostmár mindegy…

végül is amcsi tök messze van,
itt meg, mire tipeg ez a három?
örülhetnék a vannak is, hogy
tűz a nap, s élhetek kicsit,
mielőtt még végleg elkiabálom.

volt egy képeslapgyűjteményem,
azokról a bikinis csajokról, a kilencvenes
években, akiknek mára egész biztosan
lepergett fenekükről a tengerhomok.

kitolt dombok az ég felé, pálmafás délelők,
árnyéktalan élmény, nyári tenger, félrecsúszott
kísérlet volt kitalálni, hogy melyik csípő,
boltos medence, milyen lelki alkattal tud

csak beteljesülni igazán. látogatók, finnyás kóstolgatók
vagyunk mi csak ezen a partvidéken. a homok
megszárad, lepereg akár a képsor.
két titok van: a megőrzés és a befogadás.

még ma is egy igazi modell, díva.
ránézel: arany idők. ragyog, te is
ragyogsz tőle. pedig már hetven éves,
gondoltad volna róla? hogy csodálták
egykor a nők, és ma is még hogy,
a férfiak. sohasem volt csak valakié,
max. megjelent egy-egy férfi karján,
itt-ott, néhányan magukénak látták.
az idő vele számít, nem telik, nem fogy.
tőle való. tőle fut körbe, ahogy
engedi, s ahogy te belátni hagyod.

aztán mégiscsak itt van ez az elmúlás
dolog. nem beszéltek róla, nem húzzátok
egymást vele. de, egyre többet késik,
majd megáll. hallgat. körbenéztél:
számlap, rovátkák ráncai, eltelt mutatók.
forgatod, látszólag semmi változás
–itt még csak annyit értesz az egészből:
eliszkolt ragyogásod. elnyűtt, málladozó
bőrszíjadat visszacsatolod a bal csuklódra.
ránézel, leesik: ő a díva.
rettegsz, elhagyod, percre pontosan.

az ellenpéldák tüneményében lubickolt.
ahogy egyre beljebb haladt a mellkasig
érő folyóba. féltávon megállt, magyarország
folyómeder-fenkeinek legmagasabb dombján,
talpélnyi vízben. a parton bokáig lábukat
áztató álmélkodók gyönyörködtetésére.
majd, mikor elunta a messiás szerepét,
középről kifelé, sodrással srégen szemben
indult el a lassú folyamban, majd eltűnt.
a bámészkodók tudták, hogy a példa
erősíti a hitüket, de elferdíti a szabályt,
ezért az apró halakat kezdték el figyelni,
a vízen járásról senkinek sem szóltak.

de napokig lejártak még a partra. titkon
vízre tették a talpukat, majd bokáig
süllyedtek. másfél hét múlva, az esettől
nem messze, egy stég alatt, sikamlós
vizihullát találtak, a szeme nyitva volt,
mint az álmodóké, a medervölgyből
érkező halvérűekéhez hasonlóan.

hatalmas kígyóval álmodtam
az éjjel, csontokat ropogtató
szorításairól. felnőtt férfiakat
elnyelő, vonagló zsáktestéről.
lehányt, újra húzott harisnya,
combok szorongatása, esetlen
jóllakottság.

amit már nem etetsz tovább,
más prédát keres magának.
az élet él és nem nosztalgiázik
azon, hogy mennyire volt
édes éppen a te húsod. kurva-
életnek is mondhatnánk,
de inkább maradjunk az élet
egyszerűségénél: légy hálás,
te bármelyik legfinomabb préda!

velőrózsát akart rendelni, de „sült agyat”
kért. családdal jött, két kicsi gyerekkel, férjjel,
nagyapával. olyan hangerővel fecsegett,
hogy az egész étterem elcsendesedett.
szidta a nőket, vágyta a férfiakat.

álmatlankodik, meséli az apjának, meg hogy
oda a fiatalsága, feszes teste, szóval egyetlen
varázsereje. kocsonyás húsok ízéről beszél,
február eleje van. kicsi gyereke az apját kéri,
ő vigye ki wc-re, mert „anya nem szereti
a büdöset”.

de ki szereti a fecsegést, finnyáskodást,
gyászbeszédeket, szóval a napi kötelező,
közhelyes szart?

„sült agyat”, tévedéseket, viszont lehet szeretni,
akárcsak az úrkocsonyát, beszakadt körmöt,
csak lenne valaki, aki így szőröstől-bőröstől felzabálná.

szeretteimet kivittem a gangra,
még egészen reggel volt odakint.
laposan jött a fény a mintás járólapra,
különben nyár vagy inkább kora ősz
lehetett. szerettük a reggelt, fokhagymás
pirítóst ettünk, teát ittunk egy csészéből
a gyerekkel.
és azt figyeltük, hogyan szálldos a pára, gőz
vonult a tájon, s hogy milyen üzenetekkel.
kacagtunk, mert végül is túl a halálon,
vagyis itt van ez a haladék, ez a vasárnap reggeli
ünnep. a fecskék már elhúztak, csak a drótok
maradtak, infúziók, a műtétek, terápiák
emlékei, nyűgnek? feloldozásnak? lényeg az,
hogy a gyerek, körbetakarva pléddel, meg
ne fázzon, figyeltük, mert hosszan magyarázott,
hogy a veréb is madár és szeretni kell mindet!
bólogatunk, de hogy nincs zokni a lábán, mondod,
elég nagy felelőtlenség részemről, szerinted!
és a madarakról ment tovább a beszéd,
hogy a baglyunkkal mi lehet, amit tavasszal
neveltünk. megtanult- e vadászni, van e gangja,
családja, takaróba csavarta-e fiókáit az apja,
meg a zokni, ugye. aztán hallgatunk, aztán
megint tavasz vagy kora ősz, laposan az a fény
jön, a mintás járólapra.

az öreg fószerek szalmakalapban,
kvarcórával a karjukon és nem veszik
le a kockás térdnadrágot, de bokáig
állnak a tengerben. karba tett kézzel
néznek a fiatal monokinikre, fürkészve a jövőt.
mellek, repülők, életek lebegő ereszkedését.
ragyogó nyári napjaink iszkolását, nyurguló
árnyékait a napernyőknek.

az öreg fószerek kvarcórával a karjukon
percre pontosan látják, melyik kartempóban
fullad ki majd az ifjúság, melyikben a házastársi
hűség. hol szakadnak vagy térnek vissza a kötelékek
megtartó zsibbadásába a viharvertek. ismerik
a kamaszok viharos, kötelező útját. vaskosra
nevelt törzs, árnyas lombozat gyümölcseinek
leválását, amihez többé már nem szólhatnak
ők sem. a munka elvégeztetett, az enyém
már az övé, a bárkié, az önmagáé.

csak állnak bokáig egy kockás térdnadrágban
és kvarcórájukra pillantanak, fényesen aszódnak
a napban. és mérik a napvédő kenőcsök felszívódásának
idejét. lesik az ifjú húsok ruganyosságát, izmok feszülését,
eközben ők múlhatatlanul csak ragyognak, meg ragyognak.

még megvan a ház, s ha arra járok, a kapuból
benézek az udvarára. gyermekkorom csodavárát
belepte a rozsda, gyom törte darabokra az apám
öntötte betonjárdát.

nyári-konyhában összebújva nagyanyámmal, mikor
a kerti fűzbe csapott a villám, s az azt követő dörgés,
vagy mikor jég verte be az ablakot. ma már csak azon sírunk,
hogy nincsenek többé ilyen összebújós nyári, nagy viharok.

a kémény a házon visszabontva, de a nyári-konyha
még ma is épen. a vályogház szája mögött nagyapám
negyvenéves szilvafája. és papa, milyen serény
volt, nem értettük, gyerekek, miért sóhajtoznak
a szomszéd házaknál az asszonyok és min mosolyognak,
amikor hazaindul, utána.

mamival viszont ketten, mert nyaranta ott aludtam,
este ha nyikordult a kapu, nagy megkönnyebbüléssel
sóhajtott, fordult mami, azon a régi faágyon…

na tessék, a múlt, milyen cifra ésszel koldul, míg én,
kívül csak, zsebre vágott kézzel, szájtátva állok.

hogy mára mindennek vége, papa még elseperte a havat,
aztán papát seperte el az élet. ámulok itt, mint ez a porta,
lakatlanul, kifoszthatatlan kegyelemmel. csordogál
a rozsdás bádogcsatorna, gyorsan kéne eliszkolni innen,
mielőtt szitálni kezd a köd, akár egy túl hosszú tarr béla-filmben.

a cetek akkor még földművesek voltak,
hatalmas kapákkal jártak földjeikre.
kérges volt a tenyerük és sohasem
indult szökőkút a fejük tetejéről.

a cetek akkor még alig tudtak úszni,
nyaranta jártak le csak a tengerpartra,
gyerekkel labdáztak térdig érő vízben,
kirohantak lábon, ha jött egy nagyobb hullám.

néhány évvel, mielőtt lemészárolhatták
volna őket, az óceánba menekültek.
maradt még kis idő, megtanultak úszni,
az őszi aratás után hagyták el a földet.

azóta millió évek teltek el, gondozott
földjeiket fölverték a sziklák, égig érő hegyek.
mosolyogj a mesén, éneklik a bálnák,
tanulj sziklát művelni és nem hinni senkinek!