kitartó januári hideg, az utak lefagytak,
fogak koccantak, autók csúsztak
egymásba péntek reggel. megdermedt
tájban varjak fekete lombjai tartják
a platánok ágait egybe. két hónapja
nem kereslek, egy hónapja,
hogy károgó sötét felhők kísérnek
át a parkon. most kéne végképp
elfelejteni, úgy gondolni rá, akár
a szennyre. csúszkálok a felfagyott
járdán, csak nehogy végleg hanyatt
vágjon ez a kurva hétköznapi szellem.
átjárja garbóm, csikorgó hideg van,
a park bokrai közelebb hajolnak,
ahogy repeszti sarkam vékony tükrét
az elmúlt teleknek.
roskadozom, akár egy elaggott testben.
pokolba veled, rád gondolok, akitől
mindig is féltem, aki kicsaltad belőlem
a szívet. zörgő, huzatos madáretetőt,
most kint himbálózik a metsző korareggeli
szélben. a parkon át van a munka világa.
varrás menti magány, a fájdalom áthasít.
nyüzsgő semmire kellés, ugyanúgy, mint régen.
szerettem volna kitakarva élni, de helyette
életben tartó meló, mint dunna, társadalmi réteg.
a pofára esés az egyetlen, ami kijózanít.