[ 126 ] HITEL 2008. januári szám
[ Szemle ]

Alkalmi otthonok
Kürti László kötetéről

Kürti László kötetében a nyugalomba ágyazott kétségek, ellentétek hangján szólal meg. Letisztult gondolkodásmódját, átgondolt lírai világát a szövegalakítás biztonsága hatja át. Kalász Márton így jellemzi az első kötetes szerző műveit: „Kürti László verseit többnyire meglepő, sajátos irónia indítja, amely (legalábbis bennem, olvasójában) fájdalomba is átcsaphat. A fanyar derűt mindez aztán törli is, nem is kíváncsiságunkból. Egy sejtelmet, s nem pillanatokra, mindig életre kelt: fölkészítés mind e jelen s jövő idejű, párhuzamos költői megnyilvánulás mivé változhatik körülöttünk a lét, a tudat, a szellem, erkölcsünk s lelkületünk? Mindenképp: egy költészet teljesedik, vélném, szémünk láttára egyéni hangon: nyelv, gondolat, korszerű szemlélet s közösségi tartás szerint.” A világos elképzeléssel felépített kötet három ciklusból áll (Kék szirup, Használati útmutató, Kiművelt halál), melyek a köznyelvi,
profán beszéd retorikáját követő hangon a változás–változtatás–változtathatóság örök problémáit tárják föl. A felszabadult intellektus és humor, mint egységesülő tendencia, dinamikai mozgást biztosít a költemények látványterében. A kontrasztok játékossága, lüktetése és az áttetsző önirónia irányítja a figyelmünket a nyitány funkciójába helyezett kezdő darabban is. A szikár, távolságtartó, színjátszó hangokra épülő világát vibráló, lüktető ritmussal tárja elénk: „aki engem útra indít / jobb ha utánam se néz. / Dolgom helyén ami virít / nem rőköny és nem penész, / mert ma inkább nihilista / vágyaim közt kutatok, / oda gyűjtök minden kurvát / s jó szándékú vénmég, / hisz fiatal, feszes testem meredt és lila. / Finoman foszlik minden izma, idege. / Még ha muszáj is vajon szabad-e / a lelket odabízni másra, ez születő, új testre, / s az űrt megszakító első, tehetetlen ordításra?” (Még egy kérdés). Kürti László
költői világképét olyan típusú szakralitás jellemzi, mely a hétköznapi élethelyzetekből mint átmeneti állapotokból való kimozdulás vágyaként realizálódik.
Motivikus eszköztárában a szerelem a kontempláció és a szenvedélyesség ellentétében mutatkozik meg, ám mindkét dimenzió az átmenetiség, a mulandóság által ölt testet: „Volt, amikor nagyon szerettelek, de romlandóak vagyunk, úgy / éreztem / a hétköznapok rutinjai, a mindennapi túlélés lövészárkaiban / érzékszerveink, / ítélőképességünk nemcsak eltompultak, de végképp tönkre is mentek” (Szivárgó, feslett). A női princípium tehát nem az örökkévalóság és a termékenység szimbóluma, hanem éppen ellenkezőleg, dekomponáló jelleget ölt. Az érzelem és a gondolat megjelenési síkja sok esetben a test. Az anyagi jelenléttel való kapcsolata pedig a halál motívumában mutatkozik meg legerősebben: „ez már a test önkívülete. / Mindent értesz? / Ismered az utat? / Sikerül odatalálnod / ebben az állapotban? / Jártál, hittél már ott a bármiben? / Elszánt vagy és fölkészült. / Te tudsz és nem szégyellsz / kezdőként meghalni előttünk” (Átváltozás). A költeményben a test leépülését szépítés nélkül ábrázolja, ugyanakkor a naturalisztikus megfogalmazást is kerüli. Nincs idő, csak a szervezetek működése létezik. Olyan nyelv teremtődik meg, amely egyenletes, sima előadásmóddal, mégis deklaratív módon szólal meg a két véglet között, hangsúlyozva az átmenetiség állapotát: „Ostoba izmok és reflexek / levegőért kényszerítik tested. / Érzem én / a makacs test
kényszereit, / fuldokló verejtékeit. / A tájékozatlan szív meddő artériáinak / tapintatlan lökődéseit.” A forma így a tartalom allegóriájává válik, egyben egymás ellentéteit is képezik, hiszen kompozíció és dekompozíció kettősét alkotják. A lírai pillanatképek a mozgó, áramló világba kimerevített kompozíciókkal avatkoznak be: „Lépek az utcán: / európai vadon / éget a nap, előzgetem / szikkadt csikkek közt fajom. / Cipők talpmintái előttem, / olvadt szurok, / lombok gerléi búgják: / belépusztulok” (Séta). A világ jelenségeire mint folyamatokra tekint, azokat egymásból alakuló elemeknek fogja föl,
s nem rögzít ez állapotot azzal, hogy kijelenti: van. A költő számára a létezésnek nincs stabil vonatkozási rendje, maga a lét is egy köztes dimenzióba kerül. Ez válik a költő számára létélménnyé, és ez teremti meg az analógiás gondolkodásmód alapjait is. Az értékek viszont nem kérdőjeleződnek meg, hiszen minden emberi esendőségre részvéttel tekint, s ez a részvét teszi megalapozottá világképét, kimerevíti a lelassulni képes időt. A fiatal költő nemcsak apró műhelymunkák létrehozását tűzi ki célul, hanem a globális, kollektív gondolkodás is ugyanolyan erős indíttatás lírai világában. Az egyéni emlékezetet például a Most mondjam? című versében alakítja kollektív történetté. A létezéshez viszonyuló alapattitűdje a mulandóság állandó hangsúlyozása és megélése ellenére sem a reményvesztettség, hiszen világszemlélete a jövő felé mutat. A jövőben lesz feladatunk a problémák megoldása, a művészet céljává pedig a jövőbeli konfliktusokra való felkészítés válik. A megoldásokhoz a kreativitás vezet el, így a költő esélyt ad a művészetnek, hogy viszszahasson a hétköznapi életre. A kötetben izgalmas érintkezések olvashatók az elődök költészetével, akiknek sorait termékenyen építi be versei szövetébe. József Attila egyes verseinek újraértelmezését például úgy végzi el, hogy összefogott vezényletében a kompozíciónak nincs stiláris kettőssége, hiszen kitűnően keveri a színeket, árnyalja a szólamokat. Ilyen hangzás a versek érzékeny szövetén nem hagy nyomot, változatosságot inkább a strófákon átívelő finom tempóingadozások mutatnak: „Láttam mennyi poézis törtet: / gázkamrák, enyészet. / Szántani minek a nyomodba? / E száz év alatt a földbe e nélkül is, / mennyi minden belefért. S ami sarjad, majd én letaposom, / ha nem jönnek rá a varjak. / De bármi volna munkám, / tudom, velem soha meg nem unnád” (Hát ez van Istenem). A versek színvonala végig egyenletes, túlnyomórészt nélkülözik a metaforikusságot. Az egyes darabokat az analógiás gondolkodás teszi összetetté, többrétegűvé. Az intellektuális érzékenységre épülő kompozíciók azonban – ami által valóban sok szférát képesek bejárni az egyes darabok – megkeményítik a hangzást, tompítják a drámai kifelezést. A kötet az érzelmek nyíltabb megmutatkozásával sok helyen adós marad. Az emlékképek egymásra rakódva alakítják ki a látványanyagot, melyek szöveggé formálva feloldódnak, s az eredeti emlék csak alig érezhető. A költő sajnos lehalkítja magában az érzelmeket, inkább a szemlélődés által megszülető asszociációk, tünékeny reflexiók, a filozofikus megfigyelések köré építi a kompozíciókat. Az alapérzés, alapgesztus zenébe foglalása ezért kibontatlannak tűnik, de ugyanez a költői törekvés segíti a fiatal tehetséget abban, hogy uralhassa kompozícióit. A felülettér és az élmény közötti távolságtartás képességét is ez a tendencia hozza létre, s ebből a viszonyból bontja ki a műveket, hogy aztán a koncentrált hangzás élményével fegyverezhesse le olvasóit. Ennek a hangoltságnak a következményeként alakul ki tehát a kötet karaktervilága. A konkrét megfigyelések és asszociációk ellentéteként így tudja bevilágítani a látványteret a tágasság, s egy magasabb szellemi valóság
jön létre. Ez a technika természetes nyelvvé, módszerré válik a kötetben. Kürti László továbblépését is ez az érzékeny asszociatív és absztrakciós gondolkodási mód segítheti majd.
KISS HERMINA
[ 128 ] HITEL
[ Szemle ]
Színésznők papot” (Költözöm). Ebben a versben az ellentétek iránti fogékonyság is megfigyelhető. A mondanivaló és a szöveg szövete közötti feszültséget
a szavak hangsúlyozásával érzékelteti: „Kertem végén mélyre ásott / jó barátom: komo(n)dorom. / Kutyaévben tisztes idő / a nyolcvannégy, hogyha mondom” (Komodor ’84 kontra notebook). A szokatlan, dinamikus hangzású szavak sok más versben is tág teret engednek az asszociációs értelmezési
lehetőségeknek (Szlengetem, Freidrich giccse, Béke heringway poraira stb.). A kommunikáció mai formáinak regiszterei úgy jelennek meg a versekben, hogy a technologizált társadalom szövegvilága és a költő saját sorai egymásra vonatkoztathatók, ugyanakkor megfigyelhető egy finom lüktetés közöttük: áttűnnek egymásba, majd elválnak egymástól. A regiszterek játéka diszkurzívan összetettebbé teszi a verseket. Sok esetben a regiszterek közötti ellentétek
kidomborítása iránti fogékonyság határozza meg a versek szerkesztésmódját is: „Enyhén kopott bikacsököt bármi lesz is beveszünk, / csak tessenek már szólni vagy kézzel inteni, / hogy kinek a háza előtt álljunk meg, / ha végképp megveszünk!” (Futás idegen tollak után). A szűk élettérben a szabadságvágy felfokozódik, s ez a vágy saját testéből is kioldja a versben megelevenedő alakokat. A test a gondolat alkalmi otthonává válik, majd terhét levetve egy anyagi világon túli dimenzió vízióját teremti meg: „Egyáltalán hol az a föltámadás, / így vajon akarnám-e"