zsúfolt a tér, s a tegnap esti járdán
nagy tócsákban remeg a volt vihar.
kerülgetve bosszankodsz, bármi hajt,
átsasszézol a szombat déli lármán.

nem bódít csók, ital már hetek óta,
nincs buli, szédítő fellángolás.
de hajtod, ahogy mézre jön darázs,
emléked mind cukros, kiömlött kóla.

a világot megváltó sörözések,
barátaidnak fontos dolga van…
bár szólhatnál, de nincs hozzá szavad,

hol kellenél, onnan meg folyton késel.
siránkozol, mert senki sem szeret,
ki fogja fel, viselje józan ésszel?

két nap múlva itt vagy, ha jól számolom.
harminc év az kicsit bántó,
rejtegethetnélek bárhol,
nem teher, inkább csak szárny a vállamon.

remeteként hallgattam most pár hetet,
rád gondoltam, majd, ha itt vagy,
dúdol szád, és öled ringat,
rozsdázva, mint nyitva hagyott ketrecek.

a szerelem az egyetlen dróthurok,
beléd estem harminc éve,
a dalnak nem itt van vége,
szorít, s jobb, ha végül is nem mozdulok.

vörösrézből dróthuzal az ékszerem,
levegőért kapkodok, de
nyugtass, fektess a melledre,
úgy szoríts, ne kelljen semmit értenem.

ötvenéves korodig visz a biológia,
aztán már csak a lélek, ha vezet.
mindegy, hogy kinek milyen a kondija
vagy istene, vagy hogy melyik felekezet

nevelte félre, vezette át felezőn, zebrán.
ötvenéves korodig hajt az érdek, aztán eljön,
hogy nem kísért nő, pénz, siker, kalandvágy,
úgy nézel szét a tájon, akár a vének.

ami fontos, azt ötvenre megcsináltad,
túl vagy már harcos győzelmen, kudarcon,
de még mindig nem lógathatod a lábad.

préda lehetsz könnyen, magántulajdon,
pedig intézménynek kéne már lenni,
ötven fölött szabad mások helyett is szeretni.

mások voltak a szabályok akkor,
mások a nők és a férfiak.
mások mondták meg-- ¬¬¬nem hülyék¬--,
mitől lehetnénk végre boldogak.
mások voltak a filmek, a versek,
másként voltunk még józanok.
másképpen szerettek, akik még
mertek, másként hangzott, hogy:
jó napot!
mások voltak a jófejek, hősök,
másképp villogtak pénzesek.
másképpen foltozták, varrták
a szívet, amikor végleg szétesett.
másképpen locsoltak húsvétkor
lányt is, más volt a feltámadás,
tudom. másképpen láttad még,
mi az a nemzet, másképp,
hogy ki lélek- vagy nyelvrokon.
aléltan ültél a fotelben este,
másképpen nézted a híreket.
mást jelentett, ha egy adó mondta,
és mást most, amikor nem neked.
másoknak hagytuk a cselt
meg a prédát, mások voltak
a győztesek. mindenki tudta
a többiek célját, s hogy ziccerben
sorsokról döntenek.
másképpen voltunk jók,
vagy épp, ha rosszak, másképpen
büszkék vagy hűtlenek. másképpen
hittük a szabadságról, hogy
nem hallgatják le műszerek.

Papucsban mentem le a kertbe, átlépve az elrozsdált és letaposott drótkerítésen a gazdátlan, elvadult telekre. Látni akartam a sírt, akácfák közt a dombon, ahová a kutyánkat temettem néhány napja. Nem jutott a család a gyászig, nem beszéltünk a vizslánkról még estéken át, nem nézegettünk fotókat, videókat, nem idézgettük legszebb történeteinket vele. Úgy borult meg az életünk épp, hogy minden erőnkkel igyekszünk tartani az eget, ránk ne szakadjon végérvényesen. A maró rágalomfüsttől, s az égig érő lángoktól elmaradt a kutyánkkal szembeni „gyászmunka”. Áttekintésünk semmire nincs, keresztbe törött az életünk árboca, de még a pánik evolúciós hajtóereje kötelez a cselekvő világgal szemben, tartani az eget, oltani a tüzet, vödörrel merni a vizet a süllyedni látszó csónakunkból. A maradj életben, a vigyázz a többiekre, a gyermekedet, feleségedet, családodat baj ne érje, az otthonod, az életetek…
A kutyánkat elaltattuk, ennyit bírt, eddig bírtuk a szenvedését nézni. Egy nagytestű, rövidszőrű, zömmel kinti vizsla kutya is elfárad egyszer, kimerülnek az izmokba, zsigerekbe, idegekbe, sejtekbe programozott energiák, és nincs több küzdelem, csak sodródás, csak a süllyedés, csak a leszakadt ég.
Hatalmas a gyom itt a gazdátlan kertben, tele kullancsokkal a terep, ha lejöttem a kutyával néha, nem győztem átvizsgázni, lefricskázgatni szőréről a sok igyekvő vérszívót, vagy szedni ki csipesszel… főleg ezért nem jártunk ki ide, lyme-kór, agyhártyagyulladás, babézia veszély, kész aknamező a vadvilág a teremtett, de gondozatlan élet. Nyolc kilót fogytam néhány nap alatt, dicsekedhetnék is vele, de nincs nagyobb hatalom a gyilkos stressztől, ami épp emészt. Ennyit terveztem fogyni, igen, nyolc kilót, de úgy két hónap alatt… most, az elmúlt héten ment le izomból, zsírból válogatás nélkül, mint töltelék a véreshurkába, munkahelyi, csapatépítő torok előtt, félrészeg böllérek keze alatti disznóvágásokon. Megyek fel a dombra, a ligetes akácfák közé, nyers még a homok a síron, néhány poszméh dongja a halom körüli jellegtelen vadvirágokat, szédítő zsongással a visszaáramlást a nagy fényességbe. Állok és nem a kutyámra gondolok, hanem a testetlen egyesülésre, a minden bajokon túli hatalomra és fényre. Valami baj lehet a gyári szentimentalitásommal, pedig ez egy erős társadalmi elvárás, a jó gyermekség, az érzékeny, finom lélek, egy valódi kutyához való együgyű ragaszkodás, szeretet bizonyítéka. Ezt kérné tőlem a világ, a nyájban az ó-bégetést, nem a közösség megtartó emelkedettségének a csendjét, odakacsintását, támogató kinyilatkoztatását is, ha kell. A média erejére gondolok, a tudathuzagolásra, ahol ugyan megy az ó-bégetés, túlszirupozott limonádé adagolás a programokon keresztül, ha pedig épp az kell, rágalmazás, propaganda, a szentimentalizmusra, a kollektív dühre való rájátszás. A létező közös tudat formálása, a szinkronban tartott gondolkodási keret, technológiával igazgató társadalmi felügyelet cuclis bárányaink, nekünk. És csak akkor eszmélsz, mikor saját magaddal jössz szembe, azzal a valakivel, aki köszönő viszonyban nincs a rá testált rágalmakkal, amivel tönkretenni igyekszik őt, vagyis hát téged a közösségi, mindannyiunkat szolgáló hírekkel. A média igazságot szolgáltat a valóság ismerete nélkül, a hatás a fontos, nem a tények vagy az ártatlanság vélelme.
Zöldül a természet, minden a maga programja szerint hiteget, halogat, dermeszt és melegít. Március vége, de kőkemény a tél itt most legbelül, és kitartunk- e az életmentő igazságig, lesz -e megtakarított energiánk, hitünk, hajszálnyi zsírunk a folytatáshoz? Csak a család, meg pár nagyon ritka barát, s a fröcsögők alatt a mélyben, néma, de értünk, értem szorító kollégák, diákok, városlakók, szakmabeliek, akik érthetetlen módon tartanak meg. Nem a víziókkal teli eltérítettek világát élik. Majdnem érthetetlen, hogy miért kellek még nekik ide, miért ölnek energiát, időt, szeretetet belém, mikor én már rég mindent megköszönnék, itt hagynék egy koreografált karaktergyilkosságban végleg. Nem a piszlicsáré bűneim, a felkészületlen rágalmak miatt, miközben az igazság, bűncselekmény hiányában itt lebeg tapinthatóan, mégha láthatatlanul is. Mi a kutyánkat feladtuk, túl is cipeltük a gondoskodásban, de hittük, hogy lehet még egy jó tavasza, nyara… egy szép záró ősze legalább.
Nézem a nadrágszáramat, hol tartanak már a vérszívók, jönnek-e tönkretenni, lehet -e még ettől végérvényesebben? A halványkék melegítőmön egyelőre sehol egy kullancs, sehol egy gyilkos kórral fertőzött élősködő, két vihar közt a végtelen semmi honol. Bármit is hordtam ki eddig lábon, talán egy holnapi támadás végleg földrevisz, vagy, amit eddig, mint kincset cipeltem, kifut belőlem pajzsnak, védőrnek, szárnyas harcos angyalomnak. Minden pusztulás tele van ölben kicipelt gondviseléssel, látom ezt a kutyám sírjánál dongó poszméhektől. Minden élet a megszégyeníthetőség melegágya, gyenge pontja, valójában ebből kellene kiindulni, ennek a vad telnek az igazságából, hogy hozzá igazodva, innen kiindulva lehet örülni az életnek, küzdeni, harcolni elvadultsággal, bízni, szeretni. Bárkiből lehet tisztánlátó, megvilágosodott, csak bele ne pislogjon az elszáradt gyomtengerbe…. A Down-szindrómásokra, meg az autistákra gondolok, hogy az ő életüket a vihar közepén álló mozdulatlan nyugalom hatja át, valójában ehhez kellene felnőni, ehhez az emelkedetten összpontosult világértéshez. Ha egy kisebb szellő most megfújna, kirepülnék a belvizekkel terhelt szántóföldekre, a fekete szántásra, letörve néhány őszivetésű hajtást. Mozdulatlanul várnám, hogy felegyenek a vadak.
Tegnap egy barátom azzal hívott, hogy csak mi vagyunk ilyen beszariak, elsőgenerációs értelmiségiek, akik, mikor támadás éri őket, próbálnak minél kisebbre összehúzódva túlélni, életben maradni. Egyszerűen nem tanultuk meg megvédeni magunkat, nincs hozzá hátország, nincs hozzá felkészültség. Futunk páncél, vért nélkül át a csatatéren, és elég egy repesz, egy elpöckölt meggymag, úgy vérzünk, ájulunk a végbe, mint aki még meghalni is szégyenkezne itt, a többiek között. Ezt egy többgenerációs értelmiségi családból származó budai nő, kiváló költő barátunk üzente nekem, hogy szintet kell lépni, Lacikám! Perelsz mindenkit a picsába, ez az alap, kurva anyját a mocskolódóknak!
Mi pedig, elsőgenerációsok a telefonba, értelmezgetjük eszmélettel, hogy micsoda némasággal rejtőzködött előlünk ez a triviális igazság, és micsoda rettenet kell, hogy a félelem neveljen bennünket legelemibb jogainkhoz. Többé bocsánatot se akarj kérni senkitől, ha a kutyádat ásod el ide az elvadult telekre, vagy mikor politikai koncként vetnek oda egy mozdulattal a médiának. Mikor úgy tűnik, hogy itt se Istened, se hazád, akkor tudni csak igazán, hogy minden próbatétel, gyalázat, minden bukás úgy formál új érzékszerveket beléd, ahogyan csak a megbélyegzettek ismerik föl övéiket.

terhes voltál, amikor itt voltunk először,
ma is sokat hallgatunk kastélyról, meg az őszről.
mocsári ciprushoz jártunk le naponta,
eső után lestük, mennyit nőtt a gomba.
óvtuk a hasadat, már rugdosott gyermekünk,
tudtuk, magáért születik, de kicsit, mégis nekünk.
vártuk a balatont algás lépcsők tövén,
és áthangolt szigliget, vágyott kultúrfölény.
mert otthonról a bajok, idáig nem értek,
nem fogott rajtunk átok, intrika, sem érdek.
de hagytuk, hogy csapkodja hullám a bokánkat,
és mindegy volt mi ér el, mert nem a diplománkat,
szívünket hoztuk és kincsünket szív alatt…
fénytört romantikával néztük a nagy tavat.
nem vártunk hullámot, de mezítláb álltunk,
hatalmas tükörrel egy angyalt ide vártunk.

A kutyánkról kellene írnom mindenekelőtt, aki hetek óta sír az udvaron. Esténként behozzuk a házba, az utóbbi napokban már csak a pincébe, mert nem győzzük a szőnyeget takarítani utána. Próbáljuk megerősíteni, óvni a hidegtől, tartani benne a lelket, tömni fehérjedús táppal, házikoszttal, míg az életmentő tavaszba be nem érünk. A vizslánk viszont egyre fogy, közeli égitest, amit egy fekete lyuk nyeldekel napról napra.

Ahogyan az ember veszíti el egzisztenciáit – rágalmazás, rejtélyes feljelentés alatt, hiába ismerte eddig helyzetét, rangját a társadalomban, szakmában, ahol eddig érvénnyel működött, körülötte most mint üveggolyók, kihűlt tekintetek. Az otthon ott van, ahová nem jön ki a hatóság, nem gyűjti be a laptopodat, külső meghajtóid, szóval az otthon az fix, ide nem jönnek. Nálam nem járt senki, és nem hívnak be, hogy nyilatkozzak, védjem magam, hogy szembesítsenek bármi váddal. Csak futnak a napok, hetek, a média fals infóktól zeng, amit a szomszéd mesél, meg az anyám hall. „Elhagyta a család, elköltözött az asszony a gyerekkel”. Mi pedig az asszonnyal, gyerekkel várjuk, hogy most mi van, fröcsög a média, micsoda leleménnyel adja szájába a gyűlölet a sztorit, majd gyúrja tovább a hírműsor sokat sejtető hazugságait.

A teremtettség jelképe ül a kanapén, nem ír, nem beszél, leblokkolja a facebookját, ne oda járjanak fröcsögni a mindent bekajálók, az igazság szájkarate tévbajnokai.

Most csak a kutyánkról kellene, tényleg, hogy megőszült pofával, csontsoványan, lábra alig bír állni, imbolyog és remeg, majd összeomlik, akár egy védőbástya az alattomos támadást követően. Fekszik az udvar közepén, míg haza nem érünk, míg be nem visszük a melegre. Takargatjuk, etetgetjük, de látható, hogy visszafordíthatatlan az állapota, amifelé inog, remeg, gyűri lábait, mint valami rongyot maga alá, nyüszítő szuszogással.

Az állatorvost hívom, hogy jöjjön, altassa el végre a családunk gyönyörű magyar vizsláját, amelyik a kislányunkkal együtt volt szertelen gyerek itthon. Az orvosnak épp elfogyott a vakcinája, így várnunk kell az altatással még egy hetet... nem kis idő, pláne, hogy legalább három héttel így is túlcipeltük őt a fájdalmaiban. A szomszédok már nehezen bírják cérnával, szenvesztem itt a jószágot, állatkínzok, gondatlankodom. Míg várjuk az orvost a halálinjekcióval, gondolkodom alternatív lehetőségeken, nagy pulóveremmel magamhoz ölelem a kutyát, befogom az orrát, száját néhány percre. Szeretem, ölelem, szeretem, rúgkapál. Szorítom, szeretem, rúgkapál, elhalkul...nincs tovább. Vagy megkérek egy vadász ismerőst, jöjjön el a puskájával, egy durranás a kertek végében, ahová senki sem jár, mellig érő gyom, gazdátlan délután, se fájdalom, se légszomj. Egyik ötlethez sincs elég bátorságom, így maradok gyáva, szaralak, várakozva még egy hetet az állatorvosra.

Itthon vagyunk ketten a gyerekkel, nem megy suliba, belázasodott a hétvégi médiahírek hallatán – apa, médiafeltételezések szerint kisvárosi szatír, zaklató, gimnáziumi diáksereg megrontója. Hív a gyermekorvos, a család régi barátja, hogy mellettünk vannak széles családi támogatással, tudják kik vagyunk, tudják, ki vagyok, látják a feltételezésekből légvárakat építő hírhajhászást minden csatornán, megy a fröcsögés a feltételezéseket tényként hirdetve. A hatóságoknál hírzárlat van, akkora nagy, hogy felém sem szivárog semmi. Kivizsgálás folyik, kérdezgetik a diákokat, kollégákat, ki vagyok én, ki lehetek? Egy költő, aki mindenféle gyanús szöveget ír, gyanús könyvei jelennek meg, gyanús lapokban publikál, nehezen értelmezhető, mit is akar, miről beszél. A tévé viszont egy gesztusból tönkretesz, lángokban áll az életünk. Minden eddigi munkám, teljesítményem, de a családom egészsége, becsülete, elemi jogaim egyszerre szertefoszlanak. A feleségemmel kollégák vagyunk, nézünk egymásra, és felfoghatatlan számunkra, ami történik, hogy ez mind velünk, hogy az élet ilyen rágalmakkal ellenünk. Én sem vágyom olyan világban élni, ahol bármi megtörténhet... Ismerjük az iskolánk minden paraméterét, diákját, kollégáink hozzánk való viszonyát, a városban kivívott rangunkat, helyünket, közösségért tett áldozatos munkánkat, megbecsültségünket. De most egy ostorcsapásra minden elpattan, lehetetlen színes buborék. Voltunk és most nem tudni, hogy éppen kik is vagyunk, mit is jelentünk, jelentünk- e bármit, vagy minden csak a rágalomé, minden csak a bulvárkacsa féktelen hápogása. Ma szatírnak kiáltják a költő-tanárt, holnapra hátha fel is köti magát. Az egy stabilabb hír lehetne, ráadásul igazolva tudhatnák az előzőt hangulatkeltést. Lefut a híradó, de pörgetik még napokon át a szenzációt, tesznek hozzá, körítésezik az utca emberével… és köröznek a keselyűk újabb dögvészeket, sejteket oszlató szárnycsapásokkal. Kattintások, nézettség az újságírói siker valódi mutatója. „Mi életemmel s halálommal játszik,/ az másnak csak hír, pletyka, vadregény.” Hiába van egy tizenhárom éves lánygyermekem, hogy értse meg bárki, mi az apa gyerek, szeretet és család… hiába annyi érettségihez segített áldozatos munka a diákokért, velük együtt átdolgozott tíz év iskolaújság, cikkírás, személyes presztízsek, jövőjük megteremtésének segítése, a továbbtanulási pontokért való küzdés, támogató tanári háttérmunka. A tizenöt éven át tartó rendhagyó irodalomórák szervezése az ország számos, jelentős költőinek meghívásával és beszélgetések levezetésével teljes intézmény, a város színháztermében ötszáz diák előtt, színművészek, vers-zenészek előadásaival a kortárs líra megszerettetésének missziója, komplett emelt- és közép érettségi tételek személyes jelenlétének idevarázslása, Mátészalkára.

Egyik pillanatról a másikra egy jól ütemezett gyűlölet beteljesedése virágzik. A hálát csak egy paraszthajszál választja el a gyűlölettől – ezt kicsit nehezen érti meg az ember, nem azért, mert a szavak túlságosan bonyolult fogalmakat takarnak, hanem, mert a hála és a bosszú látszólag fényévekre vannak egymástól. És nincs olyan paraszthajszál, ami ennek ellentmondhatna – így gondolhatnánk avatatlan józanésszel.

Hívnak a barátok, írnak a pályatársak, mintha kiestek volna a saját életükből az iskolai kollégák, holott csak én estem ki a közös munkáinkból, szervezett programjainkból, osztályainkból, szüneteinkből, irodai viccelődéseinkből, közös teázásokból, meglepetés névnapolásainkból.

Délelőtt, végre az állatorvos, megvan a gyilkos szer, de vigyem el hozzá a rendelőbe a kutyát, mert egész nap műtéteik vannak. A kutyát felhozom a pincéből, beteszem az autóba, megnézem mennyi pénz van a tárcámban, vajon mennyi a bér egy családtag haláláért?

A dokinál épp egy franciabulldogot műtenek, közben egy macskát ölbe hoz ki egy nő a rendelőből, félrefogott nyelvvel, műtéti heggel, még altatásban. A kutyánkat egy félreeső fémasztalra kell feltegyem a rendelő sarkában, egy polc mögött. Az asszisztens leborotválja a jobb mellső lábának egy szakaszát és beültet egy kanült, közben azt mondja „Tudod Laci, ha senki lennél, most nem lenne semmi” – talán nem kellene elaltatnunk a kutyánkat? – de inkább csak hallgatok. Míg csepeg a sárga lé, egyre inkább a tizenöt évvel ezelőtti kutyánk kölyök pofájára emlékeztet a tekintete, bármennyire is volt már megőszült agg. Ugyanaz a gyámoltalanság, ugyanaz a magatehetetlen, ráncolt homlokú, imádni való ragyogás.

A nyugtató után újabb fecskendő az altatásé, aztán itt a harmadik. Szívmegállás. Hazaviszem, majd ölben tartva le a kertünk mögötti gondatlan területre. A fák között ásom a sírt a domboldalon, ahogy hátra fordulok, ott áll az erdőkerülő öregember, akit még gyerekkoromból ismerek, árufeltöltő volt az abc-ben, megrendülve nézi, rendes ember, ismerte jól a kutyánkat, legalább annyira, mint a médiahíreket, így ima helyett azt mondja, hogy „bármit is tettél, csak semmit ne vallj be, semmit be ne ismerj!”

Szó nélkül leteszem az ásót, ölbe veszem a kutyát újra, még meleg a teste, mintha aludna, belehelyezem a sírba, aminek alján akácfák vékonyka, átvágott gyökerei fehérlenek, mintha valami fészket adnának az ernyedt, puha testnek. Ahogy a földet hányom vissza a gödörbe, rá a kutyánkra, arra gondolok, hogy vajon a teljes életemé, irodalmi pályámé is egyben vagy lehet méltó kizárólagossággal a szeretett vizslakutyánké ez a gyászos, sárgahomokú temetés? És miféle gyászbeszédként mondhatnám el az öregembernek, hogy semmiféle diákzaklatást nem követtem el, ahogyan egyetlen diákommal sincs semmiféle titkos szerelmi viszonyom, bármivel is rágalmaz az életerős média vagy egy túlságosan régről dédelgetett, istentelen szándék.

A Sárvárat kerestem, biciklire ültünk, volt a városnak pályázatból egy összevásárolt, komoly kerékpárparkja. Az enyém is női volt, az ülést persze túl mélyre engedték, talán gyerek ülhetett rajta korábban, majdhogynem guggolva tekertem bele a nagyecsedi tájba. Úri finnyáskodáshoz, méltóságteljes vonuláshoz semmiféle korrekcióm nem volt. A hely személyes elárvultsága, a vakolatszakadt vályogházak, árok menti gyom a kivezető Sziget utcából ismerős szatmári léttapasztalat. Furcsa, de épp ezek a benyomások segítettek a szabadság érzésének önfeledtségét mégis megtartani. Kora őszi surlófényben, vászoningben, buszokból kiözönlő diákoktól volt zsúfolt a délután. A múzeum igazgatónőjével tekertünk át a dombon, hadvezérként csengetett bele a tömegbe, méltóságteljes közvetlenséggel, én pedig követtem az előttünk megnyílt hollófekete úton. Segíteni akarás, a terepmunka bája, egy régenvolt, alig városban, valódi kincsek felvillanásai között szlalomoztunk, szoknyalebbenések, küllők villogásában, hibátlan aszfaltszakaszon a múzeum utcában. Áttekertünk a hídon, surrogva a turulszobor mellett. Vannak, akik megszállottjai a történelemnek, kutatják a város titkait, gyűjtik a sztorikat a régi huncut boszorkányságokról. Vannak asszonyok, akik az ecsedi vár széthordott köveibe meg címeres, faragott kőoszlopaiba szerelmesek – fene a kényes ízlésüket! Kutatják a város minden épületében, pincefalában, lefordított zárókövében, a férfiak borongó tekintetében, az árterek régi maradékában széthurcolt boldogságukat. Polgári házakat vetetnek az önkormányzattal, közösségi helyeket hoznak létre, a kandallók alsó köveit forgattatják fel, a régi vár területét földlokátorokkal vizsgáltatják centiről centire. Tekintélyes múltat, címeres faragványokat keresnek, bizonyítékot, jogos méltóságuk valódi gyökereit igazolva. Erre hajtanak, nem a pénzre, nem a pasikra, szexre, ez a heppjük, erre a múlhatatlanságra gerjednek, mint azok a föld mélyét vizsgáló lokátorok, amik a vár faragott köveit térképezik. A nagyecsedi Sárvárat akarják egyben, a régi dicsőséget, a környék épületköveiből újrateremteni, ami nincs már, elveszett. Érettebb asszonyok szoktak talán így a szerelemmel, ahogy ez a nő a kövekkel, a várral, a tornyok falaival, illesztgetéssel, habarcs nélküli óvatos pászítással, csúcsra járva újra, az egekbe jutni fel, vissza. Csak észrevétlenül bele nem ereszkedni ebbe a lápos, süllyedező kismagyar, kisszatmári mélyvalóságba. Mert nem akárki, Rákóczi volt itt otthon, itt volt a férfi, ebben a várban volt neki buja, táltos, boszorkány asszonya. Kincse, ahol szellemét, ölét tartotta melegen, itt a lápi szigetek elcsábíthatatlanul mágneses világában! Míg lova lábára fordítva nem verette fel azt a patkót, míg el nem kényszerült menekülni a gyilkosai elől.

Engem az energiák érdekeltek, a régi lápi boszorkányok tanyavilága, kísértéseik a fák zúgásában, a gyommal benőtt faragott várfalak kiásott, elmosódott hepehupáin. A máglyán égetett asszonyok itt kerengő hússzaga, az ecsedi vár elhagyott, kormos kőrakásai, foghíjas halmai között nyöszörgő táltoszsivajgások. A lápi boszorkányok, volt idő, mikor még lóvá, kutyává, tehénné változtak a keresztúton, ha emberek közelébe igyekeztek átkot adni át, szerelmi rontást újholdak zsírosodásakor. Az Ecsedi-láp kétharmadnyi Balaton területén ma tengerimező, nem sós, nem édes, takarmánykukoricás, kaszálós, érdektelen, kimerült feketeföld. A nyírségi és a Szatmár–Beregi-síkság határvidékén röhögcsélünk az igazgató asszonnyal, értelmezve ezt a csengő-bongó betyárvilágot, ahol a régi lápi erdőben hatalmas lakodalmi zenebona volt nyári éjjeleken, de nappal hűlt helye mindannak a tivornyának, aminek zajától a helyiek szemhunyásnyit sem tudtak aludni. Géza bácsi pedig ott volt, ő mesélte, kirángatták a házból, majd meleg bundát fordítottak rá, és csilingelő szekéren vitték a boszorkányok lakodalmába. Mikor reggel magához tért az öreg, bunda helyett békanyál és békalencse fedte vacogó, meghűlt testét az árokparton. Kiszívták a nyakát, elszedték a pénzét, aztán, ahogy megtapasztalta, elátkozták a komámasszonyaitól egész életére. Ki hitte volna el neki ezt józan ésszel, és ki ne röhögne rajta ma is a tudományok megveszekedett korában?

Az alföld legnagyobb mocsárvidéke ez, csavargók, betyárok, boszorkányok biztos rejtekhelye, amit a bűnök: vágyak és bosszúk, a Kraszna és a Szamos érvizei tápláltak hosszú időkön keresztül. Termékeny sámáni szellemvilágok hússá lett melegágyából hűlt vissza innen a varázsosság, kitakart évszázadok vénülésében lett itt mindenből szikkadó sár, kérges vénasszonyok szürke bőre.

Zörgött a sárvédőm, ahogy tekertem, csapta a kerék a sarat a névtelen földutakon, szökkenve menekültek az őzek a tisztáson keresztül. A múzeumi terepmunka, a kulturális és könyvtári feladatok összevont dagonyájában időtlenül megragad az elhivatottság kereke – mondja az igazgatónő. Fejedelem és polgárság nélküli város maradt itt Rákóczi után, a belterjesedő, cigánnyá sűrvedő tájban. A kultúrára trenírozhatóság lehetőségéről túl hangosan beszéltünk, rejtőzködött a láp világa, amerre jártunk.

Pedig a régi korok veszedelmes mágiái úgy csúcsosodtak ezen a vidéken, akár az a három lápi sziget, ami sorsformáló, varázsos kegyhelye volt a magyar történelemnek. Láprétek, mocsári erdők, ingó talajú tisztások, virágkákafélék, békabuzogányok, mézgás égerek, rekettyés, zsombékos, gyékény, kosbor, szibériai nőszirom alatt többméteres bugyogó, nyákos, csúszós rétegek mágikus erővel óvták az itt megbúvó férfierőt.

Lecsapolt szigetek közti mélyföldön, kukoricáson át, szikkadozó, rögösödő traktornyomban toltuk aztán a biciklit, szagolva a régenvolt láp iszaposan puha levegőjét. Repülők csíkjai rácsozták be az eget, úszott az ökörnyál, szédítőn hullámzott az ugarok felett, épp ahová a Báthoriak építkeztek. Hatszáz év, sosemvolt nagyurak, sosemvolt fejedelmek történetét hallgattam Ecsed várának fénykoráról. Belehunyorgok a napba, ahogy Géza bácsi a petróleumlámpába, mikor a tivornyáról hazakerült. Szemfényvesztések, bukások, hamis világok eltűnésének kijózanodásából eszmélve. Mi nem az emlékezés társadalma vagyunk, hanem a gondolkodásé, de ezzel nem sértettem a kutató-igazgató asszonyt, élveztem rajta keresztül a keletiek tiszteletelvűségét. A régiek mesterséges gátakkal vonták körbe a szigeteket, s védték a kincset, várat a Kraszna becsatornázásával. Ami itt gyűlt össze, de ami aztán elmerült, már semmiféle lápcsapolással, élő vizekkel való elárasztással nem szabadítható fel újra. Aki ideveszett, az ide is született – ide ragadozott vissza az elmúlt várpusztítások óta, boszorkányságok és nagy tüzek idejéből. Ideragadtunk mi is, a ki tudja hányszor megégetett, csengő-bongó biciklijű igazgató asszonnyal a dagonyára emlékeztető Sárvárban, békanyállal és lencsével a vállamon, nikkelezett női bicaj csillogó kormányába kapaszkodva.

1.
pont úgy fojtogat, ahogy a kertedet,
az édent. mint az a kurva borostyán
a kőrisfádat. ha elalszom, nem kapok
levegőt, de a félsztől maradni ébren,
tán még nagyobb szégyen. rest vagyok,
tunya, mozdulatlan tűröm a tekeredő
hideg testet a kérgen. magamra vettem,
amit sohasem kellett volna. mostantól
más baját lássa el valaki más. nem nevetek,
de mintha egy véletlen kéz csiklandozna.
téli fákon örökzöld, parazita kúszónövény.
volt, mikor suttogástól két lábbal
gyökereztem én is a földbe. Istenem,
hol voltál, vagy miért nem rúgtál bokán,
ordítottál a fülembe?

 
2.

Lázár Lacira gondolok, meg a kőrisére.
fuldokoló kertjére, amiben az a fa éppen én
vagyok. de mit keresek mások kertjében
évről- évre? miért nem mint gyümölcs estem
gondos asszonyok ölébe? tavaszodik Lővétei
kertje, mégis napos tavaszban a harag
vicsorog. roppannak télből vissza nem érkező
elszáradt lombkarok. örökzöld bűn, borostyán,
soha nem alvó rettegés. hazudni bosszú,
de szeretni így sem kevés.

 
3.

legyőzhetetlennek láttalak, Uram, akár
dombtetőkön szigorú méneket. kusza
sörények lobogtak, mint tépett kőrisek
nyakán a borostyán. mének névtelen
csikajaira gondolok, sárga cserép-
csengőkre, újra sárló kancákra, nyitva
felejtett, összetaposott kertedre.
paták cuppanása, szügyig gázoló tavaszok.
tőben levágott sörények sercenése,
ahol már sem nyak, sem fa, sem lovász,
de már a gondos kertészed vagyok.

kitartó januári hideg, az utak lefagytak,
fogak koccantak, autók csúsztak
egymásba péntek reggel. megdermedt
tájban varjak fekete lombjai tartják
a platánok ágait egybe. két hónapja
nem kereslek, egy hónapja,
hogy károgó sötét felhők kísérnek
át a parkon. most kéne végképp
elfelejteni, úgy gondolni rá, akár
a szennyre. csúszkálok a felfagyott
járdán, csak nehogy végleg hanyatt
vágjon ez a kurva hétköznapi szellem.
átjárja garbóm, csikorgó hideg van,
a park bokrai közelebb hajolnak,
ahogy repeszti sarkam vékony tükrét
az elmúlt teleknek.
roskadozom, akár egy elaggott testben.
pokolba veled, rád gondolok, akitől
mindig is féltem, aki kicsaltad belőlem
a szívet. zörgő, huzatos madáretetőt,
most kint himbálózik a metsző korareggeli
szélben. a parkon át van a munka világa.
varrás menti magány, a fájdalom áthasít.
nyüzsgő semmire kellés, ugyanúgy, mint régen.
szerettem volna kitakarva élni, de helyette
életben tartó meló, mint dunna, társadalmi réteg.
a pofára esés az egyetlen, ami kijózanít.