jó, hogy eltűntél, csak a fantomfájdalom,
ami éget, viszket.
talán az utolsó perc, hogy bele nem haltunk.
akár a sav, lemart rólam szorongást,
vágyat, mellkast, inget.
segíthet talán egy új évszak, magamra
zárom a lakást, gázt nyitok vagy emeleti ablakot.
üres utcákon nevetésemet kutató koldus,
kereshetsz,
nem járom a várost, nem megyek utánad,
de jó, hogy takarja maszk az arcodat, szádat.
jó, hogy fel nem ismerlek többé,
hogy a szív helye sötétlő, betömhetetlen
gödör, még ha éget is, de ennyim megmarad utánad.

legelőbb az illatok tűntek el,
se parfüm, se tusfürdő,
sem pedig, ha beszart a macska.
a teából a menta, majd sorra minden íz,
és alig se hittem, hogy ez sokáig titokban
maradhatna. emberek közé nem
mehettem, de a hatósági karanténtól,
ha belegondolok is hányok. mászkálgatni
szeretek, ki s be. elutaztam inkább
két hétre a pilisbe. teraszról nézni
a dunát szakadozó délelőtti ködben.
derékig ősz-, és a fák különben épp olyan
színesek voltak, mint akit artéria
körül szanaszét szúrtak. kék folyamok
mentén néhány hetes kanyargó mikroklíma.

legelőbb az illatok tűntek el, aztán
az édes, a só ízét még éreztem két napig.
néhány háztartási cucc, hogy vegyek,
volt felírva, mire a család utánam
utazik. addig marad a hiány, kupi,
nyugalom – rendetlen otthonossága
nagyigényű vírusomnak. téliesített vacok,
karantén oázis, se íze, se bűze mindannak,
ami egyébként sokakat elvezetett már
pár hónap alatt a halálig.

legelőbb az illatok tűntek el, aztán
a szív belőlem. hogy ki mit kap, gondol,
akar, hogy mitől patkol el — énfelőlem…
megrándítom a vállam, akár egy régi,
beteljesületlen álmon. csak legyen
vége ennek, vonuljon át ez a taknyos
járvány, legyen úrrá az oltás a hisztin,
akár az ősz, ezen a beszarasztott külvilágon.

juharlevelek, söprűk, duzzadó halom,
közmunkások nyúlt árnyéka a kerítésfalon.
bent papírok gyűrött kupaca mozdulatlan,
felforgató kéz, őszülés lassú csöndje.
lesz még olyan, hogy visszaülsz ide,
némán az ölembe?

világ, ha van, nagy keretben, nem hinném,
hogy bízhatok máséban vagy az egykori tiedben,
de ahogy az asztali fény körbefog száz elmélyült
ráncot, zavaros álmaidból néha hazatalálok.
csillár, tükrös asztal, thonet szék,
átvonuló árnyak, pár évszaknyi szeszélyes emlék.
mit gondolsz, létezhet önkéntelen mozdulat,
amit rajtad, ennyi év után még számonkérhetnék?

persze, jó lett úgy, ahogy a másikat veszni hagytuk,
menekülő tolvaj a kincstől. bár ismerői voltunk
ezernyi névtelen zárnak, szabadulásnak egy maradt:
elfogadni mindent feltörhetetlen szabálynak.

a mészáros szívét,
hiába önti ki.
gyanakvón mérlegel,
nem érti, mért ciki.

a mészároskötény,
sok mindent eltakar.
vérfoltjai alatt,
nem látni mennyi var.

a mészáros bárdja,
mint agya, pengeél.
ki nála vásárol,
könnyű szívet remél.

a jó humor haszon,
hűtőben ott a fej.
nem disznóság, hogy épp
viccel tereli el.

feloldja a halált,
átmetsz, és darabol,
de nincs olyan zsiger,
amit elpazarol.

véreshúrkát, ha tölt,
megrendelésre hajt.
a pénz számára nem
hozott még sok zavart.

csak szíve fáj mikor,
a töltelékbe megy.
közel akkora kár,
mint bélszín vagy a szegy.

a mészáros szívét,
nem érti idegen.
hiába teszi ki,
és tartja hidegen.

még szégyellem magamban a gyengét,
kidörzsölni jóságot szememből,
mint rossz álmot, botorkálva kimenni
a félsötét konyhába.
kávét főzni, kinézni dermedt januári
tájra. törékenynek lenni, szilánkos fűszálnak,
fegyverként meredni, mint a jégcsapok.
lehetőleg gyűlöljön meg, akibe
szerelmes vagyok! roppanjon benne
bizalom, repedjen a ragaszkodás
tükre. korcsolyázni jöttem erre a tájra,
karcolva, könnyen, súlyosabb vehemként
csak átcsúszni táguló csatornákon.
mocskos vagyok, véres, mint bármelyik
zaklatott, mázos, szőrösfülű majom.
kihűlt radiátorokba kapaszkodom, szürcsölöm
a kávét, ahogy a kertet nézem. harminchatos
rózsaszín papucsodban csempére lóg a lábam.
meddig kell még az élettől kifagyva
bármit is remélnem?
túl vagyunk utóiraton, gyűlölködésen…
szűkölünk, nyomorít, amiben járunk, ez a kor,
ebédre hívtak ugyan, de mi a gondolatától
is hányunk.

nem a fehér halásznadrág,
hátitáska és fényképezőgép.
nem a szalmakalap,
a turista lárma.

hastáska nem, a bőrszandál,
szájmaszk és csoportos belépő.
vaníliafagyi mézestörcsérben,
nem a szétizzadt kockásing.

nyugdíjas hímzőcsoport,
kopaszodás, nem a dauerolt frizura.
nem a görbebot, napszemüveg.

hanem a negyvenfokos júniusi
szélben, hárs illatával vegyült
feketerigó dögszaga.

téglatornyok közt hűvösödő árnyak,
az ég megszakadt vászonlepedő,
belengi a vasbetongerendákat
néhány száz év, mit permetez eső.

és rozsdaként folyik a porcelánon,
mit készre éget most a déli nap.
gyertyahosszan múlik el az az álom,
hogy megőriz a rang, de elmarad.

mert nem voltunk és nem leszünk mi többek,
csak épp megfáradt turistacsoport.
kik hallgatják a sztorit, mert így könnyebb,
a múlt, a dicső, mit eltékozolt…

vad téglatornyok merednek az égnek,
lázasan még, pár szép műalkotás.
izzó tárgyak, mint a fiatal férjek,
de helyükbe lép majd a tartozás.

főtérre néz a terasz, ahol írok,
egy cigány hegedűvel nyekereg.
nagy leanderek körül sárga gyíkok,
a szél szerte fújja a szemetet,

amit a közmunkások sepernének,
bosszankodva, hogy hol van még a dél…
persze, hogy tűzőnapon sem henyélnek,
de lejár a meló, és szűk a bér.

lovasszobor árnyékában egy asszony,
gyermekeire ráripakodik.
hol van a hős, ki szívet neki adjon,
mára csak cseléd, s jön a harmadik…

nagy hadvezérek árnyékában mégis,
átlengi pécset is a győzelem.
fütyöl a szél, a bronzcsődör megérni
hogy a cigányban mennyi a vehem.

citrusos üdítőt kér, igaz gyümölccsel.

pogácsát hozzá, és ki szeretne ülni.

jár kint a levegő, hagyd a visszajárót!

ő maga sosem járt még a csinos pécsen.

leül, kéne egy gyorsabb asztaltörlés!

nem szőrszálhasogat, csak legyünk

igényesek. nem rossz ez a büfé,

nem rossz a pultos csaj, cicijét

is látni, mikor előredől. törölget,

mosolyog, rózsaszín bimbókkal,

tavasz is lehetne, marha forró

nyár ez. mosogat, kérdezi, hozhat

még valamit? hozhatna, jó lenne

lehúzni a lázat. csörög az ap-

róval, túl zajos az élet, kéri,

hogy segítsen kicsit boldog lenni.

Fájdalmakkal, félelmekkel, ha szembe kell nézned, mert nincs az az élet, hogy folyton legyen egy kiskapu, hogy meg lehessen szökni, akkor tegyél le vagyonról, dicsőségről, hatalomról. Bármibe vegyülsz, elgyengít, fölemészt, tönkretesz. A szellem magasabb rendű, mint az anyag, és ha másba adod bele magad, akkor már nem vagy ott, hogy farkasszemet nézhess magaddal, már nem méred a súlyod, nem keresed rendjét, ösvényeit az életednek. Pedig felkészültnek kell lenni, mint nagy csomagokkal a járatlan, vidéki tömegközlekedőnek a leszállásra, minden pillanatban készen a fájdalmakra, készen a vágányok váltására, készen a kilépésre a körkörösen zakatoló szerelvényből. Akit folyton csak babusgatnak, képtelen megérkezni, méltósággal kilépni, de élni, érteni is képtelen, mert csak viszi a forgalom, történik körülötte a világ, ő meg szorongatja a kapaszkodót, foglalja a helyet mások elől.
Ne szeressenek, ha beteg vagy! Ne kérdezgessék, mit hozzanak, hogy érzed magad! Ne főzzenek fogadra valót, ne küldjenek vesemelegítőt, ne hívogassanak hozzád orvost, papot, barátokat… Féljenek tőled, vagy vessenek meg! De bocsássanak is meg, amikor nincs jobb ötleted, amikor rettegve, izzadtan vergődsz éjjelente, amikor nem tudod hogyan tovább, csak akkor legyenek ott!
Amit elgondolsz, az eléd merül, akár egy víziló a nílusi dagonyából. A tibetiek szerint szellemi építmény csak a világ, fejben kigondolt víziló, vagy sárkánygyík, tibeti hegycsúcs, kolostor, egy szerzetes lerágott körme, koszos mutatóujja. Ásító, ritkafogú, vagy inkább agyaros óriás, az életed vízilova. Én a vízióimmal vagyok azonos, a pofátlanul is vastagbőrű gondolataimmal, olyanok akár a halálfélelem, olyan akár egy Nílus menti ménes, vagy mint egy májgyulladás, amiből másfél évig képtelen vagy kigyógyulni, ami összetiporja hatalmas terhével a lelked, és mikor mégis sikerül kilábalnod veszedelméből, nem tudod, hogy ez, aki itt maradt, te vagy-e még? Ki maradt itt belőled, mikor te elveszítetted már vágyaidat, akarásaidat erre a világra? Amikor nem fáj semmid, amikor nem vagy azonos azzal, akit ismertél magadból, talán már ott van a legvége. A rettegés szerkezete biztosan mered zsigereid körül, akár egy természetvédelmiterület figyelmeztető vastáblái. Berozsdállt csapok, hegesztések tartják az anyagot, nem szétszerelhető, nem csomagolható össze könnyen, költöztethető odébb, akár egy cirkuszisátor. Megbékélni a félelmekkel könnyebb lenne, mint szétszerelni azt, és leadni egy közeli méhtelepen, eladni roncsárba, odaadni ingyen, csak vigye már valaki tőlem, belőlem. Beletanul betegségébe az ember, aztán már nehezen engedi, és el sem hiszi, hogy szabadulhat, hogy van élet a fájdalmakon kívül is. Zavarodottan nézi, hogy kinyílt a kalitka, és nem látja a galamb, mi vár rá a ketrecen túl, elfelejtette, vagy sohasem volt alkalma végiggondolni, mint ahogy most, a rabság, a halálosbetegség idején.
A fantomvíziló fingját senki idegen meg nem érezheti, a halál szele is úgy csap meg, akár egy párnapos influenzát kísérő takonytenger. Fújod a magadét, hogy kikezelhetetlenül beteg vagy, és hiába mondják, minden rendben, egészséges vagy, hogy kimehetsz a házból, emberek közé, fütyörészve, hetykén! Hogy sportolhatsz, szerethetsz, dolgozhatsz, ahogy kedvedből telik, de te csak tapogatod a hasfalad, meg a köldököd tájékát, méred a lázad, melegfürdőket veszel, és rettegsz az élettől, a szabadság elfelejtett önfeledtségétől. Behúzott függönyök mögött hetekig leselkedsz a havas tájra, az egykori iskolákra, csavargásokra, a gyerekkor játszótereire, a csajok illatára, munkák nyomasztó fegyelmére, tekintélyre és bukásokra, társadalmi szerepjátékokra leselkedsz még, de várod a vízilovadat, hogy végre szemedbe nézzen, mert te hónapok óta készen állsz: harapjon ketté, nyeljen el.
A tibetiek szerint kiművelt légzőgyakorlatra van szükség a teljes nyugalom eléréséhez, hogy a félelmetes víziód végre feléd forduljon, szemedbe nézzen, hogy elindulhasson úszva, majd ügetve hozzád a lassúfolyamú vízből, aszályos kelet-afrikák idején. Te pedig megérted, hogy bármit is éltél, akár ez az afrikai dög, ami zihálva, csatakosan megáll előtted, majd összecsuklik, mint életközépválság idején egy valószínűtlenül behemót halálfélelem.