(Serfőző Simonnak)

El akartam menni innen, ha nem is végleg, ha nem is messzire, de a tanyáról. Azzal a vonattal, ami itt húzott el a mezsgyében Újszász vagy Budapest felé. Azokkal az arcokkal, akik bámultak rám lenézően vagy nem lenézően, csak sajnálkozva. Álltam csak köldökig a gyomban, kialudt petrólámpák a lógatták nyelvüket, míg elhúztak itt a vagonok, mint a fecskék, nyakukat nyújtogatták a régiek, a lehúzott ablakaikból. Kattogva és zúgva, nagy menetszéllel, integettek, integettem utánuk én is. Elsajnálni való volt tőlem, háromévestől a feladat, mert volt, mert tanyán a hároméveseknek is dolga van az udvar körül. Vigyáztam az öt kiskacsát, rám bízta anyám őket, és hogy ebbe a gödörbe bele ne menjenek, mert akkor végük. Vigyáztam rájuk meg a libákra, tyúkokra aztán. Ültem naphosszan velük, kitartóan, hiába is untam. Hasznom volt, felelősség, a kosztért sosem alkudoztam.
Most meg utazunk, kisbuszon, eltelt nyolcvan év, Sárospatak és Kisvárda, Vörös István meg Kürti Laci között vizslatom a tájat, nevetgélünk a széltépte pipacsmezőkön, hogy nekünk is épp úgy kopik a hajunk, itt bent, a felhúzott ablakoknál, de azért nyomja fejünket a klíma. Nem a tyúkokat hajtjuk, rég nem is csirkefogók, akik vagyunk, kiabálja hátra Fecske Csaba, de pár verset felolvasni fogunk a kisvárdai könyvtárban. Eltelt nyolcvan év, ki bánja, egyre nő, amit kinevetni teli pofával lehet.
Lement a kérdezz-felelek, lement a felolvasás. A sétálóutcán megnéztünk néhány szobrot és azt a Warda Coffee Roasters-t, ahol a kávépörkölő vasóriások meg a milliókat érő kávéfőzőgépek rotyognak a kóstolópultok mögött. Mert nemcsak borkóstolás, nemcsak pálinkakóstoló műhelyek vannak mára. Ki érti ezt? Visszagondolok a tanyasi vályogszobákra…, a gyerekkori ház térdemig sem ér már, ahogy elmosták az évtizedek, ahogy kihaltak az öregek onnan. Itt meg, a picsába, egy csempézett kávépörkölő üzem van…
De várni kell, mert a tulaj épp nincs itt, valami volt miniszter családjáé a hely, de már hozzák a kulcsot. Csabát otthagytuk a kocsiban öt percre, pereg a délután, lassan egy órája tökölünk önhibánkon kívül. Mennénk, maradnánk, érdekelne is, ami van, de a feszültség, ahogy a pörkölődő kávébabok, az utcavégről is kiszagolható. Csaba vár, mi malmozunk, a kísérőnk mutogat darált, pörkölt, egzotikus kávébabokat. Majd végre, átviharzunk a manufaktúrán, köszönünk mindent, majd engem küldenek előre, a Kossuth- díjas nagy öreget, hátha Csaba csendesebben fogadja majd a felelőtlen, rendetlen bandát, de hosszú volt a várakozás... Behúzzuk nyakunkat hazaúton, úgy ülünk hátul, mint háromévesen a gangon, mikor vártam a vonatokra, hogy elvigyenek innen végre, de összenézünk hárman, együttérzőek is volnánk, de kitör a röhögés megint. A régi nyarak jutnak eszembe, az örökifjú fecskék, ahogy jönnek a hosszú tavaszban, meg a régi vonatvagonok villogó ablakai, amiket hunyorognék ma is, ha Kürti vagy Vörös finoman oldalba nem bökne.