ha megkérdőjelezik a hitelességed,
előbb kínálj fel kölcsönt bizonytalan
határidőre, majd hagyd a gyanút
elhatalmasodni,a többi ne érdekeljen..

gyerekkorom óta rejtegettem, eleinte magam elől, öntudatlanul,
később mások előtt kezdtem el szégyellni. pedig az ilyesmin
titokban gyönyörködni, csöndesen borzongani kell. mikor a létezés
fogad be a saját intimitásaidba, már nem érdemes az általánosba,
a neveltetés biztonságába, morális szabályok szemfedői mögé
vakulni. jobb odabízni magad, sodródni, mégcsak nem is figyelni
a szervi, érzékszervi történéseidre. aki elfojtja érzéki létezését,
az kizárólag csak az eszére marad. rég eluntam az eszemet. vagyis
annyiban mégiscsak szeretem, hogy van kurázsija bármikor cserben hagyni,
ösztönös önmagamnak átengedni. olyankor hagyom, hogy próbálgassa
kitanulni magát az érzékszervekből, áthallgat fül-, szem-, szívügyeimre.
ha a legtriviálisabb kérdésekre sem ismerem a válaszokat vagy
minimum komoly fejtörést okoznak, akkor érzem meg a valódi súlyomat,
látom, hogy ténylegesen nyomot hagyok a világban. de ügyelek,
hogy fontossá mégse váljak, ma sem. a hangos mondatokat másokra
hagyom. levegőt is csak súlytalan logikák idején veszek.

a szégyennek nincsen szaga. hője van, ragyogása. azt hiszem
a szemérmességtől szűziesebb, izgatóbb dolog a bűntudat.
aki megsérti a szent tabukat, azt kirekeszti a tág, szűk környezete.
de mégsem veti meg, nem undorodik tőle, egyszerűen tabuvá teszi
meg őt is. megszólíthatatlan, érinthetetlen fenséggé. félelmetes dolog
a beavatottság: falubolondja szerep. cseppfertőzéssel, összekacsintással,
kézrátétellel, fülbesúgással terjed, mint valami félelmes kór.

a tabu nevét csak többé nem kimondani! csak nem hívni meg ebédre,
ünnepekre! a tabunak nincs családja. barátja. társas összejövetelei.
magánya van és keserű belátása. test és érzelem határsértései, betekintései
a világ vegykonyhájába. fertőzőbetegsége, meg túl korán kapott halálos
sebe van. eleven cigányléte. magyar emlékezete. magyar szülei,
még magyarabb nagyszülei. vagy éppen román. sváb. ukrán. lengyel.
horvát. azerbajdzsán akárkijei. a kitagadásból nincs visszaút, nincs ellen-
varázsige. valami olyasmi ez, mint: „takarodj el a házamból!”. a szavak fehér
alapon, fekete hazugságok. tabuvá szentesültem, mozdíthatatlanul. nem tudom
még, mit jelent az érinthetetlenségem. próbálom újraélni, idézni, de amin
egyszer már átestem, nem tud traumaként, semmi módon pofára ejteni többé.
tényleg nem érinthet már semmi. hűtlenségem lett mára a legnagyobb szégyenem:
volt elég erőm elfelejteni nevemet, címemet, vezérlő- és irányítószámaimat.
elejtett pillanataimban emlékeztess majd, hogy többé nem, már nem borulhatunk
egymás elé, nem imádkozatunk egymásért büntetlenül.
.

kitagadtak a cigányszerelem versemért.
a családi önérzet fölötte áll a tényeknek. akár az önkép,
pontosabb bármilyen foncsorozott, bevilágított szótükörnél.
a család összezárt, magányra gombolt: gyapjú kötött
kardigán. ragaszkodás a sima-fordított, gyermek-felnőttkorhoz.
nagyiéktól hozott vidéki emlék, naiv és sérthetetlen
tisztasággal borzasztja át a létezést. sehol egy dörzsölt,
felnőtté ravaszodott szempár, sem külső ítélet, belső hiba,
mögöttes, dupla tartalom. kollektivizálódnak a bűnök
bármelyik elrontott, félrefogalmazott életünkben.
ha befogják a szádat, bűneiden túlnőnek mások bűnei,
magadra sem vehetsz többet, mint amit el ne bírna
a hallgatás. pedig kisgyermek lélekként kellene ragyogni,
göndörkés frufruval egész életen keresztül.

a feketebárányok felfalják a friss farkasokat. kikezdik,
majd felemésztenek minden falkaszellemet, öntudatlan
ragaszkodást. de az is lehet, hogy összehozza a folyton
egymással acsarkodókat, akárcsak a nagy, ragyogó telihold.
verset vonyítanak éjszakánként a fehérlő, kint rekedt nyájasok.

mindegy, hogy fosszíliák, porrá tört lávakövek,
silóhomok, apró díszkavicsok vagy fekete föld,
amit a kutyám egyszer megkapar, kigödrösít,
az elveszíti a napi létezés biztonságos evidenciáit.
a gödrök- sebei a földnek- mélyebben tudnak
a világról, mint a fizikai létünk vagy a napi élet
paragrafusainak ismételgetése. vérfoltok,
visszhangok csak ritkán idézik be a válaszokat,
pontos kérdések sem vezetnek el a tetemig.

a mindentudás sötétlő nyúlüreg, feketelyuk,
elvész benne a puskacső, hallgat, akár a vad .
amit a talajvíz, pincehűvös, keresztezett
csiganyálvonal a fejünk fölött egyszer
beárnyékol, azokra a dolgokra már csak
a fogyó hold, kutyavonyítás, hajnali
fagyok hártyásodnak vissza.

az udvart gereblyével járom körbe, és hiába
igazítok minden földkupacot, szétszórt
rögöt, valahogy a gödrök sohasem tömhetőek
vissza vízszintbe, egyenletes, akadálytalan talajjá.
egy teológus ismerősöm azt állítja, hogy épp
a test az, ami a hiányt kelti bennem, és nem a föld.
reggeli testemet a telefonom vekkerére bízom,
arcomat a párás víztükörbe temetem. talajvíz:
fenséges űr. ha magamba nézek: a rémülettől
már neked is kezitcsókolomot köszönök.

állandósulni látszik a kettős látásom.
egy vérbeli költő színtiszta delíriumban
él, de minimum erősen kancsal a bal
szemére. húszfokos a bal cilinderem.

sorok közti olvasás, napi élet, fontos
és reális, varázslatmentes időszakaiban,
bármikor ki tudok húzni belőle egy nyulat,
névelőt, déli buszozást, fátylas országúti

kanyart. rendszámokat olvasok össze
néhány idegennek tűnő utcatáblával.
újra indexelem életünk fontosabb

megállóhelyeit. kitakarom a bűvész-
trükköket, átadok pár ígéretes dámát
néhány ifjú és gondterhelt kőr királynak.

a vizes deszkákból lehet a legpontosabb padlót, tetőt,
falat építeni. amíg nedves, addig igazodik csak jól
a kényes és szikkadt elgondolásaimhoz. a tér elhajlítható,
ahová a fatároló vázrendszere vagy az előző deszkasor
követeli, ott őszül, sárgul ki legelőbb a mellszőröm.
mielőtt bármire is vetemedhetnék, már rég ki vagyok
találva. mint két lator vagy egy levakarhatatlan, lassú
enyvű piéta. felhúzva, nekifeszítve, kiszögezve tapad
a test a csersavas gerendákra. leteríteni innen, többé
nem tud semmiféle titok, rejtett reménykedés, viharos
hegyi beszéd. akár egy idejétmúlt tundrabugyi, úgy fut
a szálirány, a nyárfaminta erezete végig az elmúlt korokon.
huzatos, akár egy fekete lyuk. feszes évgyűrűi bevágnak
a testhajlatoknál: nem szexi, nem ciki, de ördögien kényel-
metlen. összetart a hasíték, össze a filcelt combközök . apró
rések, el-elgyengülések: ablakok egy mázsálatlan világra.
sorozata van szögeknek, görcsös rángásnak. feloldozás
ritmusát, csak belülről érezheti meg jól az ember. nem akarom
egyetlen ács rutinját sem magamon érezni, érteni, ami
eszközszerű és atyaian haszonelveket követ. legyen költemény
a fészer, semmirekellő, fölöttes értelmű, mint szájon a csók,
hasított tűzifa, magasles, őziramodás.

ovis vagy, és dajkám nekem,
dalaidat felismerem.
aludhatnánk, de nem lehet,
kicsi szád örökké hebeg.

ovis vagy, rézbőr-indián,
bőszít a sápadt-bőr hiány.
kalapod nincs, de szúr a nap,
skalpokkal leplezed magad.

ovis vagy, megmondó juhász:
bárányfelhők közé futás!
fecsegő. hamvas nyári rét,
főnevek helyett, mondj igét!

ovis vagy, barbi-délután,
rózsaszín álmot szül a lány.
amíg elalszol, mondok én
verseket, mert ma nincs mesém.

te, ki számon tartod vérképem
csillagrendszerét, adj nekem
felhőtlen laborképet! ne engedj
idegen napok arcába, szemébe
nézni , elfénylő remények
díszes zuhanását tükrözni vissza,
untalanul! és fogadd jó szívvel
az elköltözőket, a hozzám már
vissza soha nem bútorozókat!
legyen még reményük dacban,
vesében, májban, új lakások sötétlő
üregében méregtelenítve tisztulni!

és tudd, hogy csalódni bennem,
újra, végül is csömör: dicsőség.
kezdeni elszánt, öröklött diétákba.
és hizlalódj lassan az elcsukló imákon.
adok le vért, frisset, megint.
mennyi érv maradt még a maradásra,
és mit engedsz felfogni magadból?
hogy találjak rád koleszterin, triglicerid,
szeretethiányos keresztutcáimban?
istenem, gyógyíts meg magaddal, húzd
ki a tűt, hogy a pirosnál biztosan felismerjelek!

iduskám, a cukrod magas,
ne édesgess gyógyteával!
a szíved meg, ide hallom,
szereteted megint rám vall.

szívtapaszod: szépségkereszt.
ugye lepihensz délután?
ami elmúlt, úgy jön vissza,
mint inzulin, olyan bután.

iduskám, maradj még velem,
remélem, hogy elmeséled:
hogy is volt papával akkor,
mikor apám lett a véred?

akkor is dagadt a lábad?
elmúlt- e már a szerelem?
nyolcvanhat év mire való,
ha most vagy viselős velem?

mondd csak, nagyi: büszke vagy rám?
tudnál még odáig élni,
hogy a tapaszt úgy vegyem át,
nekem se kelljen már félni.

uram, én túl sokszor könyörögtem, hozzád.
ígértem magamat jónak és szelídnek.
szavaim, hogy meghalld, mindig túl gorombák,
szavaim helyett, most inkább hozzád érek.

te, ki mindig voltál, szűzi még a bőröd,
ne büntess közönnyel, melleden az arcom,
−mért női test-álarc a valódi őröd?−
bugyidba ha nyúlok, itt a lélek parton.

nagy vagy, kösz, hogy kisded még a gerincsérvem,
nem baj, hogyha zsibbad, bizsereg a lábam.
rosszfa vagyok tűzön, hogyha megdicsérlek,
lobbanj fel, ha kérem, szerelmes imákban.