beteggé emelt az örökös megvonás.
hiába jegeltem, jött újabb látomás.
álmot váltottam be, zörgettem az aprót,
köptem több szokásra, hirtelen kalandból.
vágytükre lehettem szépülő arcodnak,
vakító fénytenger, hozzád, ha úgy szóltak.
biztonság amerre, nincs jóság ,se illem,
sorsokat bíztak rám, fájdalmasok ingyen.
mégsem vagyok hitvány, hízelgő, áruló,
fröccsöntött istenek közt, hőre lágyuló.
ne kényszeríts térdre, eleven ismerős,
hadd legyek dalnokod, te pedig néma hős.

természetben, gyűlöletben nincs morál,
kár, hogy megtanítottak rá: túl korán.
de mert megkövetelték az istenek,
gyilkos szavú vagyok, mint egy kisgyerek.
hiába törtek, én mégis itt vagyok,
nem zuhantam le, mint fáradt csillagok.
két szemem tüze tart fent világokat,
nem ismertem félre soha vágyukat.
kinek adok, mennyit, sosem számolom,
csók vagy tenyér joggal ég a szájakon.
követelni nem fogok bort, gyóntatást,
nem éltem gyámságot, sem kölcsönlakást.
aki gyűlöl, átkot és pletykát kohol,
kihányom, csak annyit árt, mint alkohol.
ki meg szeret, azt névről, mind ismerem,
mutatkozz be, végre, édes istenem.

ez az világ, nem az én szabályom,
mégsem kérem rajtatok ma számon.
a szabadság véreskezű hóhér,
nem ülök babéron, hasznon, lóvén.
az, hogy tenyeremből gazok esznek,
csontos kezem jó lesz fegyelemnek.
nincs többé már haza, remény, jóság,
mindent felzabált a vak valóság.
utcazenészt nincs, ki befogadna,
combom közt, ezt kongja üres kanna.
szánd meg e szép koldust szerelemmel,
hitet bízni rám, isten már nem mer.
pánik, ha új rohamokban támad,
boldog lesz az, akit sose várnak.

a vágynak nincsen arca és
a vágynak nincsen teste.
a vágynak nincsen illata,
de érzed minden este.

nem nyughatsz, mert a vágy ravasz,
mire eléred, eltűnt.
hírtelen, gyilkos, mély folyó,
elmossa féltett lelkünk.

a vágy hűtlen, gonosz csaló,
beszakít, vékony jégbe.
de mégse féltsd, az életed,
mert nem húzlak ki, én se.

szeptemberi délutánon
hová visz e sínpár?
rozsda pereg a nyomunkban,
jönnék gyalog inkább.
botlanak a ritmusai,
legyint csak a bakter,
aki itt él, tényleg mai?
nem csak árnyék, nap kell!
huzat tépi a hajamat,
zokognak a tájak.
életem kisiklik, hogyha
téged ma se látlak.
nyírmihálydi, gelse, jaj de
messze meg a csókod.
nem üti az időt dante,
főhőse csak hortyog.
eldöcög az ifjúságom,
s mikor őszbe érek,
vár- e még rám a virágom
vagy elhagyott végleg?

ha lehetnék valakié
nem mondanék soha nemet.
nemcsak tűrném, hogy simogat,
rajongnám, ahogy szeret.

ha valakim lenne egyszer,
dicsekednék fűnek-fának.
nem lennék adós a szexszel,
hogyha engem hazavárnak.

büszkén járnám be a falut,
szemtelenkedhetne mással
a sok suhanc, piruljon csak,
mikor jövök a babámmal.

lesz aki majd a tenyerén
egészen fel, mennybe emel.
jó nevelt nem leszek, szerény,
minden vágyamért megfelel.

arra lettem figyelmes, hogy részletesen újramagyarázza
a mosógép, kávéfőző, itthoni készülékek működését.
és ne igyam a fagyos vizet. legyenek titkaim, néhány legalább.
hűvös legyek, mint ásványvizek természetes ciszternái
vagy mint a búvópatakok. sérthetetlen és látszólag minden
önmagán túlmutatóval szemben érdektelen.
a gyermekünket a legjobb belátásom szerint és szellemileg
úgy vezéreljem, hogy áldásként ismerje csak a létezést.
az élet, általam figyelmen kívül hagyott szokásait,
biztonsági működését, komolyan tartsam eztán szem előtt.

ekkor még, látszólag, nem ijedtem meg komolyan,
de azért késszúrásként idézte vissza azokat az időket,
mikor a betegsége után−, még a kemoterápiás kezelés
és a sugár alatt kezdett el velem. beavat a háztartásunk,
életünk, számomra láthatatlan, de minimum járhatatlannak
tűnő gyakorlatába, titkokat bízva rám:
„a mosogatógépbe itt kell a sót adagolni.”
tengervíz mossa az ember lábát ilyen jóleső gondossággal.
lassan, de alapos következetességgel készítget fel valami
testen túlnyúló fájdalomra. búcsúzkodik.
szelíd hullámokban: ma ez legalább a hatodik ilyen különös mondata.
tudja, hogy bele fogok rokkanni. a fájdalmakat, akár a mondatait,
halálos nyugalommal, fenyegetés nélkül készíti, vezeti elő:

„ne tarts szeretőket, de majd olyan nőt válassz,
aki tud téged nemcsak túlszeretni, de igazán jól szeretni túl.”

„ a virágokat, pláne, amit a rákom után, gyógyulásomra
vettél nekem, a túlélőt (zammia culcas¬¬), akkor is locsold,
ha úgy érzed, minden hiábavaló, ha úgy tűnik,
épp a mindennek van vége, amikor már nem vagyok itt.”

én mindmáig úgy tudtam, hogy soha nem hagyna el, senkiért.
önmagáért pláne nem. arca boldog szomorúság, ölelése
egyre anyaibb, egyre távolibb, egyre homályosabban,
egyre, egyre engedékenyebb.

súlyos csöndednek, sajnos, nincsen íze,
fájdalmaidat mégis vállalom.
titkainknak meg szennye nincs, se híre,
s egy szívfolt itt maradt az ágyamon.

tágas lakás morajlik mellkasodban,
ha kopogtatnék, nyiss ajtót nekem.
magányom szelíd, de mégis, nézd, ott van,
hol vér tódul fel minden pénteken.

a szív vacog, az idő zsibbadt felkar,
úgy rajongunk, akár a sok tini.
hogy beláthasd, még egy darabig eltart,
mert búcsút nem lehet már inteni.

eget kívánnak a szárnyaid: tedd meg!
amit adhattam, több mint szép hiba.
nem kellett volna húsomból sem enned,
bűn tépdes, nincs már isten, sem ima.

a babám úgy imádkozik értem,
nevemet ki sosem mondja, miért nem?
rejtegeti , hogy csak isten értse,
amíg ő, ha kell, mar, mint a vércse.

a tubicám ékes tollú páva,
mégsem ezért nem járunk el bálba.
félelmei szerelemben szűnnek,
neki csak én vagyok igaz ünnep.

az én mátkám tudja, hogy az ördög,
nem szállt meg, csak éppen belém költött.
repedeznek gallyaim, a bordák,
szívem eszik az ördögfiókák.

túl nagy hittel ragaszkodtam,
eloldozlak, szép melltartó.
homokon a csat sem koppan,
nincsen semmi maradandó.

nem lehetek égő napod,
tengered sem, kusza hínár.
horvát szél, szalmakalapod,
elvitt a víz, még a hídnál.

nincs már aki visszahozna,
hiába tudok jól úszni.
a tengeren ringatózva,
hagylak ma még fulladozni.