édesapám soha nem támadta a költészetet,
de egyszer csak annyit mondott:
„hülyeségekkel foglalkozol, drága fiacskám.
nézd csak meg ezt a fűnyírómotor csapágyazást,
jobb, mint újkorában!” -- és tényleg jobb volt.
mindezt kimérten, megfontoltan. tudta, a hencegés
kockázatos lehet, számolva autószerelő
végzettségemmel, rálátásommal. úgy forgathatnám
ki tengelyéből, komposztálhatnám humusszá költeményét,
hogy ő maga is könnyen beleroggyanna a példabeszédbe.
reméli, most engedékeny leszek, beismerő,
ha kegyetlen pontos is, de úgy, ahogy azt a helyzetünk
megkívánja, függetlenül szerelőmunkája maximumától.

apámnak nincsenek életre szóló, sem világot megváltó eszméi,
számításoktól mentes belevetettsége, önmagáért ragyogó léte van.
őt szenvedélyek, első gesztusok, pillanatnyi döntéskényszerek
igazgatják. a tervezés az ördög praktikája, úgy ered a tisztátalanból,
ahogyan a túlgondoskodás vagy a havi zsebpénz. atyaisága egyetemes,
engem soha nem akart eltéríteni haszontalanságaimtól. még akkor sem,
amikor arra kért, ne érettségizzem le.
„a tartásdíjat akkor is fizetni kéne utánad, ha levelezőn csinálnád.
ez pedig, lásd be, őrültség!”
kérdően néz rám: akarom ezt a zajos költeményt?
édesapám úgy tud belebámulni a képembe, mint aki az angyalát látja.

kertvárosi cicának nevezte magát,
holott csak értelmiségi családból
csöppent a magas irodalomba.
próbáltam ezt a hátrányát valahogy
behozni, eresz alá menteni.
én a féktelen, örök kint rekedt.
mégis sáros maradtam előtte.
a bölcsész családok túl szelíden
tartják fogva kölykeiket.
így kaptam meg őt, ilyen nyájasan.
már csak cirógatni volt jogom,
tejszagú gyermekiségben megtartva.

***
vérköltő vadak áznak kint felverten,
összedőlt istállók romjain, akár a gyom.
győzelmekre riad, ami bukásban fogant,
eltéveszthetetlen áldozatkészséggel.
ne akard gyógyfüvekké gondozni,
amit nem szabad. könnyezz száraz nyarak,
fullasztóan szép pollenviharában.

Őszintének lenni nem túl becsületes dolog!

amikor kifullad a szerelem,
elhibázott reflex levegő után kapkodni.
elég ha tudod: megint gyáva voltál!
éjjel ha forgolódsz is,
úgy tűnhet minden rendezett.
új szokások, régi munka,
szaladhatsz időre, le ne késs magadról.

fogyatkozásodra nincs, ki rámutatna.
eltelik néhány hónap, egy-két évszak,
megszabadulsz közös mámorotoktól.

végül egy délután odakuporodsz
lecserélt bútoraid közé, hiába.
nem érted, mitől lett egyszerre minden
megmásíthatatlanul érvénytelen.

hasznot akartam húzni belőle. felélni, kizsigerelni,
életem összes kudarcát számon kérni rajta.
a tiszánál találkoztam vele legelőször, barna volt,
szélvihar tépte a nyárfák lombjait, miközben
véletlen folyók áradtak túl épp tengerekké bennem.
szemei úgy álltak keresztbe, annyi kancsal bájjal,
mint mikor órákon keresztül sodró szeretkezések
áramában veszítesz kontrollt.

sárló, fiatal kancák szeszélyével szaladt messzebbre
tőlem, jött vissza újra. a szagában is volt
valami a lovakéból annak a lánynak és úgy izzadt,
mint egy lipicai, ha nyereg alatt ficánkol.
a fogatlovak fegyelme, habzó verejtéke
kiszámíthatóbb ettől a csataktól.
de ez a fajta állati szépség fanyarkás illatával
nem kényszeríthető igák, sem törvények elé.
torkomig ért már megannyi túlszabályozott
parfüm-ittas, kisszerűen emberi férfi-nő játszma.

érzékenyen kérdezgettem, nem tudhattam
látja-e saját ösztönös mibenlétét. nem látta.

zabolátlan csikó, elköteleződni vágyó fegyelmezetlenséggel.

azt mondta, hogy ő olyan, mint bármelyik nő.
olyan volt: nem ismerte kozmoszának szubsztanciáját,
létének legbelsőbb szabálytalan beteljesületlenségeit.

a közmegegyezések süketté és vakká, bányalovakká tördelik
a legszentebb tüneményeket is. mikor már úgy határoztam,
meghagyom őt a gazdátlan közgondolkodásnak, na, akkor kezdett
el szemeim tükréből nagy szomjakkal inni.

az apámat kértem, jöjjön kutyát, halakat etetni. locsolni virágot.
a postaládám más fegyelmet igényel, azt anyám gondozza majd,
amíg távol leszek. hagytam pótkulcsot, cetlit a konyhaasztalon:
„esős napok jönnek, a fűvel ne törődjetek!”
úgy rendeztem körém a családot, mintha csakis értem lenne,
vagy legalábbis lenne, addig, ameddig én nem itt vagyok.
elmenőben neked hazudoztam a fészbukon, hogy mindjárt,
hogy éppen most értem haza. posztoltam néhány fotót,
bizonyítéknak, és nagy gonddal bántottalak meg,
hogy végre idegenben legyek, (legalább erre a néhány hétre).
tébolyom üzemzavara, ez az izgatott rajongás. akikről tudom,
szeretnek, azokat egy darabig még szeretve hagyom.
barátaimmal, ugyan türelmetlenkedem, mint anyám a rábízott,
mégis ronggyá áztatott hivatalos leveleimmel. odaadásom viszont,
ma épp olyan mérhetetlen entitás, mint apám alázata
itt felejtett aggodalmam fölött.

egy ornitológus feleségébe zúgott bele a helyi sátán.
balkezében sörösdobozzal, kiállt a reggeli rigózajba.
angyalszárnyakat húgyozott homokba és arra gondolt,
megrázza a világot néhány fölhabzó borzongással.

nagy úr a hiány, naponta kétszer vacsorázik,
csirkemellet ránt és orosz légpuskát, verebek ellen.
hivatkozik, hogy az audiját!- vele senki sem szarakodhat.
szőröznek a hentesnél vele, ha a halállal kérked-
ik. haza úton, meghágja az összes fecskefészket,
majd fütyörészni kezd, akár egy elárvult feketerigó.

lényeg, hogy még senki nincs lent a parton,
rabol a nyár: tisza csobban. szünet.
plédemet bár egeszen széjjel hajtom,
mégsincsen helyem rajta nélküled.

gazdátlan eb csorog az áradatban,
felhőt terel a hűs reggeli szél.
pár óra még, s a part vicsorgó katlan,
s az apály új kudarcokat ígér.

szedresedni kezdett a lábam,
különös foltok, odalent már a halál van.
függöny, ha moccan, mintha tényleg lenne
benne félelem, készülök a mennybe.
ígérted, hogy jössz, csöndesen ma is várlak,
aggódom, helyetted, valaki meg, rám találhat.
mivel mentselek ki, bejártam hűtlenséged,
nem kérdik, de tudjuk: csak az erős téved.

nincsenek barátai. elcsúszott életében botladozom.
válásuk után, kissrác koromban arra buzdított,
eresszem le anyám szeretőjének kocsikerekét.
szerelmi bosszúnak fortélya van, nagy, elegáns szíve.
szeleptűt a fémsapka villájával kell kicsavarni, két ujjal,
könnyedén − így tanított. de én nem akartam, hogy bárki
nálunk aludjon, akár egyetlen éjszakára is.

apám sosem volt finnyás a kétkezi munkára,
kommersz szeszekre. a szép nőkre viszont finnyás
még ma is, közel a hatvanhoz, anyám melegének
emléke ez. félek, egyszer a nőit bízza majd ide.
saját testéről már végrendelkezett, nálam.
„ha meghalok, hamvasszanak el, a te felelősséged!
− az én testemet ne zabálják férgek,
méltatlan lenne ilyen asszonyok után.”
kemény arccal hallgattam őt, ahogy azok az
érintetlenül hagyott kocsikerekek.