mindig is óvtam, tisztán akartam tartani
emlékét annak, aki voltál. és ki hitte, hogy
belenézhetek egyszer minden lámpafénybe,
hogy még te is elmosódhatsz, elsárgulhatsz
bennem. hogy úgy törlök vissza sorsokat,
fogalmazlak át elemibb világokká, legszentebb
ügyeinket sem kímélve, mint ahogy anyját hagyja el
fiatal férfi, ahogy apját üti meg az igazságok
legostobább indulatával, vagy szerelmét csalja
vad tehetségtelenséggel.

néha eszembe jutsz még itt, negyventől
kétlépésnyire, hetente alig párszor idézlek
már magaménak, és nem azonosítalak többé
rejtélyes lelki nyavalyáimmal. kávézókba járok.
érteni kezdtem az őszülők élettöréseit, titkukét,
melyben művészien finommá nemesülnek
mindannyian. egyre gálánsabb borravalót adok
kávék után, nagyokat köszönök előre ostoba
pökhendieknek és mikor senki nincs itt a figyelő
tekintetek közül, erre a játékba feledkezett
kisgyerekre mosolygok önfeledten.