képtelen vagyok megérteni, amit hozzám beszélnek,
folyton egy személyesebb üzenet vonja el a figyelmemet.
az üzenetek olyanok, akár a számzáras biciklilakatok.
számtalan bilincset kell kódolnom, ha érteni szeretném,
elkötni az épp sztoriba, magyarázkodásba, kíváncsiskodásba
láncolt üzeneteket. felpattanok egy-egy szóhibára, sóhajra,
félbeszakadt, újragondolt mondatra. tekerek néhány kört
a bizonytalanság vadregényes parkjában. olyankor szégyenkezve
adnak helyet az arra botorkálók. pedig nincs mit szégyellni
a kilátástalanságban. azt hiszem, ilyenkor lenne érdemes fölkiáltani,
valami olyasmit hogy: kapjátok el, viszik a bringámat!