(biomimetika)

ez a neve, a gyerek egy ilyet
szeretne kapni valami különös
hóbortból, de az otthoni akvárium
bármennyire is négyszázötven
literes, a dél-amerikai sügérek
legelőbb és garantáltan lerágnák
a lábait. igen, a lábaival kezdenék,
és hiába köti bármiféle mitológia
az újjászületés istenéhez ezt a pucér,
gőteszerű kétéltű állatot, mégis
lehetetlennek tűnik a napos egereket
is egyben nyelő halaim között
az életben maradása. viszont
a vízikutyáknál bekapcsolva maradt
egy enzim, amit jelenleg mi, emberek
saját bioszunkból elveszítettünk. holott
már lemásoltuk a cápák bőrének
szerkezetét a fürdődresszek, hajó-
és repülőgép-bevonatokon alkalmazva.
eltanultuk a bogarak kitinjének fénytörő
képességét az autófényezés területén.
ahogyan a bogáncstól a tépőzárat,
a denevértől, delfinektől az ultrahangok
és szolárok használatát. gekkóktól
a ragasztó nélküli száraztapadást,
pókoktól az extrém erős, rugalmas
selyem használatát, halaktól a drónrajok
együttes mozgásának módszerét.
csigáktól az ütésálló felszerelések
és sisakok gyártását, méhektől
a sejtstruktúrát az építőiparban.

a kisgyerek egyik legmeghatározóbb
tanulási módszere a megfigyelés.
a vízikutyák a végtagjaikat
több millió éves evolúciós mintázattal
tudják visszanöveszteni, amit nagyon
sok megfigyeléssel talán elsajátíthat
a gyerek, hiszen ebben az életkorban,
ha jól figyel, még bármi megtörténhet,
talán még az is, hogy visszanőnek a szárnyai.

mégis: változtatás, más ruhák, frizura,
más emberként érni nap nap után haza.
az életünk nem lett kevesebb attól,
hogy új város, kávézók, más fecsegések
hétközi zaja ér el. végre énekelsz otthon,
ha megfeledkezel magadról. én hallgatok,
öntök a tegnapról nyitva maradt borból,
és legyezgetem a muslicákat–, életünk
félnótás karnagya. nem kapkodunk,
nem futunk előre. tanulunk, persze,
bár rég kész a lecke, mosolygunk
a holtbiztos, nagyhangú álmodozókra.
bólogatunk a beeső szentbeszédhez,
pont mi ne hinnénk a jóakaróknak?
a hírek bennünket többé nem kötnek
gúzsba. – tévékapcsolónk két hónapja
elveszett, azaz még tavaly. talán a filmek,
amik, de mindig van estére fontosabb
hangzavar. mennyi viseltes hülyeség
húzott le magával, mennyi tapintat,
csend. megtanultunk élni, láthatod,
bár nem tudtam, hogy tényleg,
hogy újra menni fog. de ahogy lovagolni,
ahogy megülni biztos seggel, vicsorgó
kóborkutyák között ügetve a porverte
cigánysoron. a vihar, az őzek megugrása,
hogy minden riadalom utólag téged,
engem bizonygat, minket vigasztal.
lovat nevelnék újra, csikóval kezdeni
az évet, de jó is volna bejárni vele
a pilisi erdőséget. megtanulni élni, újra,
igen, ahogy Kántor Péter mesélte.
terepbiztos, figyelmes, okos társkként
gonddal át az erdőn. csörtetve,
vagy inkább csak halkan, az őzek,
baglyok, nyulak, ne képzeljék,
hogy érkezhet bármi merénylet.
csak a szorongás legyen,
ami végleg szerte széled.

„Késő van, ez a szokásom.”
Ladik Katalin

mint a szurok, elnyúlok a napon,
kavicsként koppanok, utcára
köpött rágó a nagy hidegben.
félbe felejtett mondatok között
nincs vágyam, de az élethez
van egy felépített tervem.
tulajdonképen jól vagyok,
előzékeny, figyelmes, érzékeny
a hangsúlyokra, akár egy sorozatgyilkos.
örökzöld sövények fölött vattacukor
lila hajú nyugdíjasokra látni.
itt minden ragadósan édes, és szabad
cigánykerekezni, tekerni előre,
hátra az évadok között. belelapozni
egy kint felejtett könyvbe. átpörgetni
egy kávéval a szívet, akár egy búgócsigát,
ez a terv, vagyis, maradni,
amíg lehet meggondolatlanul.

bár kifordulhatnék gyomormód,
mint héjából a kagyló, szaglani daccal
a felposhadt öröklétbe. murvás
szerpentinen, ahol hetekig senki sem
jár, de a tetemszag messziről jelzi
a véget. elég csak kifordulni az ajtón,
mennynek küszöbéről a margaréta
zsúfolt teraszára. ott hagyni csapot-
papot, le se bandázni szentekkel,
de cinkosan előre rendelni az érkező
törzsvendégeknek. semmiképp nem
beletúrni a napimenüs, paradicsom
szószba. de citromot csöpögtetni
a frissen rendelt kagylóra, és önkéntelen
engedni, hogy összehúzza az eleven húst.

nincs utam többé az emlékezéshez,
az emlék, mint a tojáshéj, törékeny.
nincs többé közöm ahhoz, aki voltam,
mese sincs, se dal pihenni e korban.

nem az, hogy vége van, s nem az öregség,
burok, mi védett, szerte törött nemrég.
szárny, a láb, s a fej, szétcsúszott a porban,
felejtsem el, csipkedve megtoroljam?

mindezzel együtt, minden ellenére,
a felismerés kényszerített térdre.
ugyan már kire, mivel odacsapni,
szűkös, zárt lombikom nincs tovább, annyi.

mindezzel együtt, s épp ennek dacára,
kiskacsa kikészül lengyel országba.
minden dalocska végleg ismeretlen,
téved, ki tudja, mit kapcsolgat bennem.

ülhetnék még kicsit kosárban, ölben?
ringtatva – hogy rossz sorsom eltöröltem.
hol vagy most, anyám, nyugtass meg utólag,
megfürödnék nálad, a fekete tóban.

az októberi hétvégén gombászó család
egy vérszomjas emut fedezett fel
a mecsek erdejében. nincs ebben semmi
meglepő, a családok már csak ilyenek,
gombászni járnak a színes őszi lombok
alatt. a világ második marhanagy
madara ott kaparászott a fonnyadozó
avarban, majd fenyegetőleg, széttárt
kacska szárnyaival, zsiráfhosszú nyakával
igyekezett még hatalmasabbnak tűnni.
a rémült család felé csattogtatta
dinoszauruszokat idéző fekete csőrét.
az apa kamaszlányaival előbb hátrált,
majd a gombákkal teli kosarukat
hátrahagyva kimenekült a tisztásra.
mivel a pécsi állatkertben nem tartanak
ilyen madarat, ezért feltételezték,
hogy valamelyik közeli tanyáról
szökött meg az emu. az apa felnézett
az égre, ahol gyülekező darvak
köröztek hosszú vándorútjuk előtt,
és arra gondolt, hogy talán most
van itt a legutolsó esély világgá
menekülni ebből a reménytelen,
vegetáriánusokat megremegtető
délutánból.

Amikor hívlak, buszozol, ez a jobbik eset, mert egyébként tanítási órán vagy és kinyomod a mobilt. De most a jobbik esetben vagyunk, amiben rejtélyesen fogalmazol, vagy nem fogalmazol, hanem én mondjam, mi történt velem az elmúlt délelőtt. Velem folyton az történik, hogy rejtbeszédeket fejtek, nyomokat kutatok, mint a vadászó indiánok, miközben idegenek dörgölőznek hozzád a zsúfolt buszon.
A szenvedélyeknek színe van, ezt tanultam, akár a kisvárosi helyi járatoknak. A rejtett ösvényeket, kerülőutakat ismerem, gondolataid menetét, ahogy megtévesztve mégiscsak te beszélsz az utasok dzsungelében arról, hogy mit főzöl nekem estére, mivel kedveskedsz majd, de mindketten tudjuk, hogy huszonöt éve nem vacsorázom... Szeretem a szavaidat, ahogy mondod, a hangsúlyokat és a nyomatékolt dupla „t”- ket, hogy rántotta, bagett. A forró serpenyőnél úgy érzem, hogy csínybe ért a beszélgetés, fölsejlik rejtett szexualitása a fürkésző, mindent összetapogató, buszon imbolygó közegben. Az utazók bármit el tudnak képzelni, valódi kalandorok… és úgy asszociálnak, ahogyan csak a költők képesek. A köretre külön figyelmem lesz-- mondod, mert egészségesen kell, hogy táplálj, és tudod, hogy finnyás vagyok, nagy ínyenc. Nem nevetem el magam, mert akkor oda a varázslat, a kisfiús szerepem, az anyai retorikád, részletes magyarázatod gasztronómiai hitelessége a hallgatózó, de feltétlen nyálcsorgató közönséged előtt. Ha én hibáznék, te sem bírnád ki nevetés nélkül, szóval nem billentelek ki a fegyelmezett és látszólag katonás beszédből.
A viták súlytalanná lettek az elmúlt időkben, kiderült, hogy nem vagyunk azonosak a véleményeinkkel, hogy nem mi vagyunk a véleményünk, de illendőségből, néha bemutatjuk őket egymásnak. Ha alkalmanként képen röhögjük egymást, már nem sértődnek meg ránk, sőt egymásra sem a vélemények, de bármi is van, én szeretek a szoknyád alá nézni, miféle világnézetek motiválják a gyakorta túl harsány mondanivalót.
Döcög az életünk, hétköznapok tartanak életben, hazatartó helyi járatok, két megálló közti szóváltás, két vacsora helyetti lázas ölelkezés. Egyébként meg az indulatok forrongó lendületei vezetés közben, az egy levegővel kipréselhető anyázás, mikor délutánonként elém hajtanak a városból kifelé, de mégis a hazavezető úton. Koptatom a hidraulikus rendszerem, fékpofák, munkahengerek, tárcsák egy tájékozatlan hülye miatt… Az elmúlt negyven évem megélt főnökei járnak az eszemben, tanáraim, a regulák, gyerekkori és a máig cipelt megaláztatások. Akit megszégyenítenek, az bosszút akar állni, de a gyógyír mégsem a valódi bosszúban, mondjuk, a tettlegességben, hanem az anyázásban, ventilálásban van, vagy a beteggé tett gyulladt szervek ernyedésében…lelki feltárás, fizikai csatornanyitások… ki érti ezt? Míg a dugóban ül az ember, esélye sincs a tisztánlátásra.
Újabban a maszk viselet, a kötelező másfél méter távolság, az őrületbe vezető kézfertőtlenítések blokkolják az egész világot, mikor engem csak az illatod, fogdosásod, testnedveid immunizálnak ezekben a világjárványos hónapokban. Holnaptól visszaállunk online oktatásra, te az ebédlőből, én a dolgozószobámból látszom majd jól öltözöttnek, deréktól felfelé… egyébként alsógatyában magyarázom, hogy mi van Epikurosszal: test a fájdalomtól, lélek a zavaroktól legyen mentes! A görög kikapcsolta belőlem a szorongást, hetekig nem értettem, miért vagyok ennyire aluszékony, hullafáradt, akár egy ókori bölcs, vagy kínai orvoslással kezelt akupunktúrás beteg. Az Epikurosz féle élvezetekig hónapokat kell még átaludnom, de az előre kifőzött vacsoráidat, tudhatod, ma is bekajálom, mint pekingi kacsa a nokedlit.

mikor kinyitottam a rakteret, már láttam,
hogy nem fog beférni az egész feldarabolt
életünk ebbe a bérelt teherautóba.
bármennyire is gazdaságosan pakolok,
két kanyart biztosan kell vele fordulnom.
persze ez azt is jelenti, hogy két nap
bérleti díjat kell fizetnem a kocsiért, kétszer
hatszáz km, két tank üzemanyag, kétnapos
ütemterv, segítségkérés a marha nagy,
tehetetlen testek mozgatásához.
tudtam, hogy nehéz lesz elmenni innen.
huszonhárom évet éltünk ebben a házban,
és ha az élet legvégén járnék, most szégyen-
keznem kellene, hogy nem jutottam ki korábban
ennek a világvégi kisvárosnak a húsdarálójából.

az otthontól való leszakadásnak volt néhány
triviális, mégis metszően nehéz pillanata.
például amikor a függönyöket csipeszeltem,
a fellógatott csillárokat kötöttem le, tettem
törülközők közé kartondobozokba.
mikor az ágyat szereltem szét, a matracokat
ragasztószalagoztam be fekete, bűzlő,
de originál hullazsákokba, majd cipeltem
le a hálószobákból. mikor a szalongarnitúrát
adtam oda egy intézménynek, mert a mai,
letisztultnak becézett, bútorlapra szerelt
otthonokban már nincs helye többé efféle
klasszikus daraboknak. majd a törpe sziltől
az udvaron, a lugasra nevelt szőlőültetvénytől
elköszönni.
és persze legvégül a szüleinktől, mert ez most
az az elköszönés, már csak vendégségbe
térhetünk vissza ebbe a városba.

aztán voltak a költözésben – hiába tagadnám –
megkönnyebbülést hozó pillanatok. mikor
a meglazult csempére léptem a teraszon,
amit még a tavalyi fagy nyomott fel,
és nem javítottam ki a hibát. a kocsiszín,
aminek a tetőgerendázatát egy falusi ács
fuserálta el, még tizenöt évvel ezelőtt.
aztán hogy egy autópálya nőtt a házunk köré
az elmúlt hónapokban, a nyári esők utáni
reggeleken már nem lehet hallani a volt
robin-erdő mélyéről azt a hihetetlen
madárkórust. és persze a járás érthetetlen,
de generációkon keresztül öröklődő, kollektív,
lelket nyomorító bűntudatától végre van módom
szabadulni, a beteljesületlenség, a tehetetlen düh,
a kishitűség szorongató otthonától.

búcsúzni nehéz, és hogy a lányok
nem voltak itthon, mikor kihurcoltam
öcsémmel a házat, talán nekik is könnyebb
a zárlat. egy hentes bánik így a hússal,
ha darabol, csontoz, ahogy én a személyes
dolgainkkal. rideg testek közt, pengeéles
ésszel a tárgyakat szedtem szét, porcióztam
edényekbe, külön a masszív, és külön
a lágy vagy törékeny testrészeket,
az emeleti szobákból az ebédlőbe szűkítve,
amit vinni kell, aztán a teherautóra zsuppolva
be mindent. bezsákolt ágyneműkkel, ömlesztett
vállfás ruhákkal, díszpárnákkal kitöltve
a köztes teret, hogy semmi fontos már ne,
hogy semmi más ne sérülhessen többé,
a fennmaradt, és hátralévő közös,
de immár csodaéletté választott utazásunk alatt.

csajszi, ha ötven, kint van a vízből
kint van a korból, nincs, ami árt.
tűsarok koppan, hogyha elindul,
nem cicomázza, érti magát.

csajszi, ha ötven, élete fitnesz,
izmos a hasfal, kar, meg a láb.
bármit ígérnél, futva a hegyre,
csak leköröz, nem adja alább.

csajszi, ha ötven, úgy megy a bankba,
mint, aki otthon érzi magát.
kis ridikülbe pénz, paci, fegyver,
áthúz, ha nincs jobb, régi szabályt.

nőci, ha ötven, küzd a gyerekkel,
hogyha tanulni kell vele épp.
nőci, ha ötven érti a leckét:
nah, kire ütött a tünemény?

nőci, ha ötven, bomlana mégis,
hogyha a hőse épp fütyörész.
vágyakat stoppol égi veretre,
hogyha a vágy jön, áll csak az ész.

nőci, ha ötven, néz le a tájra,
otthona új, és bástya erős,
wellnessre indul érte családja,
mindenki tudja, ő csak a hős.

túl sok a hab, mindegy, hogy kapucsínó,
sör vagy nyári szalmakalap. két percre
másfelé nézek— és tessék… máris szürcsöl.
– nem piálsz, látom rajtad – mondja.
– fogytam is, persze. – és szóba hozza,
hogy elhagyta a neje, van pénze,
munkája, lassan itt a nyugdíj,
lement a húsz évre vállalt hitele.
– nem törődik a nőkkel –
amire kellenek, mindig van – legyint.
– semmi komoly kapcsolat, az mind megöl…
elsőbbsége van az izgatottnak.
végighallgat, ha közbeszólok,
az idegállapot is egy tekintély.
én nem értem, hogy ki, mire…
miféle szabályok és rendszer.
haszon, használat, részvét, szerencse.
tisztázott viszonyok: te is, ő is, együtt,
hogy értsék. semmi csínybe lépés,
vadászó vonzalom.
tele a csésze, mire a mondatnak vége.
lemegy a hab.