mégis: változtatás, más ruhák, frizura,
más emberként érni nap nap után haza.
az életünk nem lett kevesebb attól,
hogy új város, kávézók, más fecsegések
hétközi zaja ér el. végre énekelsz otthon,
ha megfeledkezel magadról. én hallgatok,
öntök a tegnapról nyitva maradt borból,
és legyezgetem a muslicákat–, életünk
félnótás karnagya. nem kapkodunk,
nem futunk előre. tanulunk, persze,
bár rég kész a lecke, mosolygunk
a holtbiztos, nagyhangú álmodozókra.
bólogatunk a beeső szentbeszédhez,
pont mi ne hinnénk a jóakaróknak?
a hírek bennünket többé nem kötnek
gúzsba. – tévékapcsolónk két hónapja
elveszett, azaz még tavaly. talán a filmek,
amik, de mindig van estére fontosabb
hangzavar. mennyi viseltes hülyeség
húzott le magával, mennyi tapintat,
csend. megtanultunk élni, láthatod,
bár nem tudtam, hogy tényleg,
hogy újra menni fog. de ahogy lovagolni,
ahogy megülni biztos seggel, vicsorgó
kóborkutyák között ügetve a porverte
cigánysoron. a vihar, az őzek megugrása,
hogy minden riadalom utólag téged,
engem bizonygat, minket vigasztal.
lovat nevelnék újra, csikóval kezdeni
az évet, de jó is volna bejárni vele
a pilisi erdőséget. megtanulni élni, újra,
igen, ahogy Kántor Péter mesélte.
terepbiztos, figyelmes, okos társkként
gonddal át az erdőn. csörtetve,
vagy inkább csak halkan, az őzek,
baglyok, nyulak, ne képzeljék,
hogy érkezhet bármi merénylet.
csak a szorongás legyen,
ami végleg szerte széled.