nincs utam többé az emlékezéshez,
az emlék, mint a tojáshéj, törékeny.
nincs többé közöm ahhoz, aki voltam,
mese sincs, se dal pihenni e korban.

nem az, hogy vége van, s nem az öregség,
burok, mi védett, szerte törött nemrég.
szárny, a láb, s a fej, szétcsúszott a porban,
felejtsem el, csipkedve megtoroljam?

mindezzel együtt, minden ellenére,
a felismerés kényszerített térdre.
ugyan már kire, mivel odacsapni,
szűkös, zárt lombikom nincs tovább, annyi.

mindezzel együtt, s épp ennek dacára,
kiskacsa kikészül lengyel országba.
minden dalocska végleg ismeretlen,
téved, ki tudja, mit kapcsolgat bennem.

ülhetnék még kicsit kosárban, ölben?
ringtatva – hogy rossz sorsom eltöröltem.
hol vagy most, anyám, nyugtass meg utólag,
megfürödnék nálad, a fekete tóban.