rejtegetni szeretem előle a fájdalmait.
ameddig rajong, semmi sem mardossa,
semmi nem gyötri. tudja, hogy a világ
gondjai nem a napi ügyeskedések piti
győzelmeiből állnak. aki mindig csak
megért, az ma is alul-- marad. nem csak
látszólagosan szeret a padlóra kerülni.
nagyon érzékeny: minden gödörbe önként
zuhan, pokoli reményvesztettsége legalján
úgy könyököl, arccal felém, hogy napokig
nem tudom megszólítani. – nincs ragyogóbb
látvány a szenvedésnél-- két tenyerében
tartja fehér arcát. ilyenkor rajongok érte
leginkább, de némán, kegyetlenül, mégis
lázasan. gyilkos örvények fenekére
igyekszik így a tiszai ember.
elsodor hithű irrealitása: túl sokat takarít,
felmos, hosszan fésüli a haját, beszárítja
a fixaideáit. tanácsokat osztogat nekem:
ha a mederfenékre érek,
rúgjam el magam felfelé és kissé oldalra
az erős tölcsérből.
(miből gondolja, hogy bármit/bárkit is
túl akarnék élni?)
ezekben az időszakokban aggódom
érte a legtöbbet. persze, mindig tudja,
mikor is kell tőlem elrúgnia magát,
hogy túlélhessen. elfoglaltságokat keresek
neki, próbálom lekötni. például iszapos
apályokat dagasztok elé. az idejét sem tudom,
mikor kezdett merülni a gyilkos áramlatokban.
még észnél van. de ennek a folyómedernek
valahogy tényleg túliszaposodott a feneke.