Az erszényesmókusok jutottak eszembe, ahogy a lyukas zsebembe nyúltam, hogy ez a létmód nálam mégsem lehetne egy életbiztosítás, ha én is gyereket, talált tárgyakat hurcolnék benne folyton. A fennvaló elintézte nekik, nem kell cekker, sem hátizsák, sem a babakocsit huzigálni át tömegközlekedve, padkán, zebrán, villamoson, és kiabálni, hogy engedjenek már el végre, gyerekkel vagyok! A mókusok jutottak eszembe, igen, ahogy a villanydrótokon cikáztak, aztán a fán körbe-körbe abban a nyaralóövezetben, ahová a családdal már évek óta nem járunk vissza. Az idő elcikázott velünk, felszaladt egy túlfejlett jegenyére, átaludta a telet, a nyarat, túlélésből hibernálta magát hónapokra, évekre. Igen, az idő, míg mi dermedten állva maradtunk benne. A természetben minden kegyetlenül egyszerű. Bespájzolsz egy odvas fába és szóba nem állsz évezredekig senkivel egy kurva nagy jégkorszakban, vagy jégkorszak után, a globális felmelegedések idején. Megvárod, míg kihaltnak minősítenek, megvárod, hogy a nincsben dicsekedjenek majd veled, hogy egyszer volt egy, de már sehol sincs az a különös nem közénk való erszényesmókus. Mégis tudnak rólad, okoskodnak feletted a fossziliákból meg a jégkorszakból visszaolvadt tetemekből, kiveszett fajodról.
Eközben csak röhög a markába az erszényesmókus már vagy hatezer éve, hogy végre nyugi van, vagy nem röhög, le se tojja a tudomány jelenlegi állását. Inkább csak rezignáltan tudomásul veszi, hogy megtalálták a jégbefagyott testvéreket vagy fossziliáikat, hogy volt ilyen is, ilyen állat, aki a tetemeket piszkálgatja, vagyis inkább– maradjunk annyiban– hogy voltak erszényes mókusok…
A csend, a fejlődés melegágya, előbb magányossá tesz, majd csak aztán változtatod az életedet praktikussá, akár egy rejtett, de halványuló vágást a hasadon. Most meg ahogy váratlanul szembe kerülsz te, a lyukas zsebű erszényesmókus a sok hátizsákos, kamerával felszerelt tudóssal, néztek egymásra meredten, és nem tudjátok eldönteni, hogy ki kicsodát tegezzen előzékenyen, hogy ki köszönjön, ha egyáltalán… egy kihallt fajú élőlénynek előre? vagy csak tisztelettudóan nézzünk át egymáson, mintha senki nem látott volna semmit– abból baj nem lehet…ki a nagyobb bátyja, ükapja, unokája a másiknak, ha már mégiscsak köszönni muszáj, mint emlős az emlősnek. Valahogy így vagyunk most mi is, hónunk alatt az elmúlt évekkel, vadgesztenyevirágok, szelíd makkos erdők szorításában. Ki ne csússzon az egykori rettenetek összegyűjtött túlélési tapasztalata annak a jéggé dermedt korszaknak, amiből ki tudja hogyan, de lyukaszsebű erszényesként mégiscsak itt vagyunk.
Egy Új-guinea Pápua nevű indonéziai helyen, a Vogelkop-félsziget egyik elzárt őserdejében. Az ausztrál kontinens egy ősi darabjába beletorlódott földrészen. Kitakaródzva, teljes meztelenséggel a nyilvánosságnak, a világhírek, hogy mégis, mint a bibliai Lázár, feltámadtam, kihaltnak vélt fajommal kolóniámmal együtt. Köszönjük, jól vagyunk, voltunk eddig, míg a hátizsákos, erszénytelenek szembe nem jöttek velünk, velem, szenzációt hajhászni, fényképezőikkel kivakuzni az agyamat. Ha rám bízták volna, még vagy ezer évig tetszhalottat játszom, de nem én döntöttem el, hogy Lázár-taxonként bukkanok fel újra, hogy ukk-mukk-fukk, kihalok közületek hat-tízezer évre, hogy elkönyvelhetnek engem is halottnak a levarrt zsebű, cipzáros hátizsákosok, majd ott vagyunk újra, ahol a part szakad, a tápláléklánc vagy csak az evolúció lépcsőjének legalján.
Lázár-taxonnak számítanak azok a fajok, amelyeket kihaltnak minősítenek a fossziliák alapján, aztán egyszer csak felbukkannak Vácon, Pesten vagy Új-Guineában kilukadt zsebbel, életmentően magányos évezredekkel a hátuk mögött, a nagy jégkorszak után. A legújabb felfedezésnek köszönhetően az őslakosok szentként tekintenek a „feltámadott” erszényesmókusokra. Hülye egy helyzet, pedig csak némi nyugalom kell a kolóniának, hogy egyáltalán felolvadjon abból a veszedelmes nagy hidegből, amibe belesodorta az égöv, óceáni áramlat, meg a globális éghajlatváltozás.
Dédelgetett harag, ha lenne bennem, –hisz kifagytam a világból–, talán könnyebben feltűnt volna, hogy fossziliába, jégbe zárt félelembe menekültem a fajommal, így hát kizárólag a kiengedés, a kiolvadás, a nyitott jelenlétbe való napsütéses délutánokra hagyatkozhatom. Meg hát, mire, kire is haragudni ennyi idő elteltével? – sem jégkorszakok, sem a magány vagy a vakuk villogása többé nem rettenthet, ha már kelletlenül ugyan, fel vagyunk itten támadva.
Túl közelre jöttek hozzánk ezek az ökológusok. De most, hogy idegen jelenléttől, ítélettől immáron nem kívánunk ledermedni, el kell döntenünk, hogy kik is vagyunk mi, ebben a bárminek is nevezett felvilágosult évezredben. Népek csodálata nem tehet bennünket felfuvalkodottá, sem pedig gyávává bármilyen kivagyi lemosolygás: hogy erszényes–, hogy mókusok itt, a dzsungelben, az óriáspitonok, krokodilok és harpiasasok otthonában... Elég, ha megtanuljuk a Lázári leckét, ezt a bibliai tételt, és zsebre vágott kézzel, fütyörészve, az evolúciós szabályokat figyelmen kívül hagyó erszényesmókusként az ökológusok kameráival farkasszemet nézve, de mégis engedékenyen belemosolygunk a digitális kamerájukba.