Amikor hívlak, buszozol, ez a jobbik eset, mert egyébként tanítási órán vagy és kinyomod a mobilt. De most a jobbik esetben vagyunk, amiben rejtélyesen fogalmazol, vagy nem fogalmazol, hanem én mondjam, mi történt velem az elmúlt délelőtt. Velem folyton az történik, hogy rejtbeszédeket fejtek, nyomokat kutatok, mint a vadászó indiánok, miközben idegenek dörgölőznek hozzád a zsúfolt buszon.
A szenvedélyeknek színe van, ezt tanultam, akár a kisvárosi helyi járatoknak. A rejtett ösvényeket, kerülőutakat ismerem, gondolataid menetét, ahogy megtévesztve mégiscsak te beszélsz az utasok dzsungelében arról, hogy mit főzöl nekem estére, mivel kedveskedsz majd, de mindketten tudjuk, hogy huszonöt éve nem vacsorázom... Szeretem a szavaidat, ahogy mondod, a hangsúlyokat és a nyomatékolt dupla „t”- ket, hogy rántotta, bagett. A forró serpenyőnél úgy érzem, hogy csínybe ért a beszélgetés, fölsejlik rejtett szexualitása a fürkésző, mindent összetapogató, buszon imbolygó közegben. Az utazók bármit el tudnak képzelni, valódi kalandorok… és úgy asszociálnak, ahogyan csak a költők képesek. A köretre külön figyelmem lesz-- mondod, mert egészségesen kell, hogy táplálj, és tudod, hogy finnyás vagyok, nagy ínyenc. Nem nevetem el magam, mert akkor oda a varázslat, a kisfiús szerepem, az anyai retorikád, részletes magyarázatod gasztronómiai hitelessége a hallgatózó, de feltétlen nyálcsorgató közönséged előtt. Ha én hibáznék, te sem bírnád ki nevetés nélkül, szóval nem billentelek ki a fegyelmezett és látszólag katonás beszédből.
A viták súlytalanná lettek az elmúlt időkben, kiderült, hogy nem vagyunk azonosak a véleményeinkkel, hogy nem mi vagyunk a véleményünk, de illendőségből, néha bemutatjuk őket egymásnak. Ha alkalmanként képen röhögjük egymást, már nem sértődnek meg ránk, sőt egymásra sem a vélemények, de bármi is van, én szeretek a szoknyád alá nézni, miféle világnézetek motiválják a gyakorta túl harsány mondanivalót.
Döcög az életünk, hétköznapok tartanak életben, hazatartó helyi járatok, két megálló közti szóváltás, két vacsora helyetti lázas ölelkezés. Egyébként meg az indulatok forrongó lendületei vezetés közben, az egy levegővel kipréselhető anyázás, mikor délutánonként elém hajtanak a városból kifelé, de mégis a hazavezető úton. Koptatom a hidraulikus rendszerem, fékpofák, munkahengerek, tárcsák egy tájékozatlan hülye miatt… Az elmúlt negyven évem megélt főnökei járnak az eszemben, tanáraim, a regulák, gyerekkori és a máig cipelt megaláztatások. Akit megszégyenítenek, az bosszút akar állni, de a gyógyír mégsem a valódi bosszúban, mondjuk, a tettlegességben, hanem az anyázásban, ventilálásban van, vagy a beteggé tett gyulladt szervek ernyedésében…lelki feltárás, fizikai csatornanyitások… ki érti ezt? Míg a dugóban ül az ember, esélye sincs a tisztánlátásra.
Újabban a maszk viselet, a kötelező másfél méter távolság, az őrületbe vezető kézfertőtlenítések blokkolják az egész világot, mikor engem csak az illatod, fogdosásod, testnedveid immunizálnak ezekben a világjárványos hónapokban. Holnaptól visszaállunk online oktatásra, te az ebédlőből, én a dolgozószobámból látszom majd jól öltözöttnek, deréktól felfelé… egyébként alsógatyában magyarázom, hogy mi van Epikurosszal: test a fájdalomtól, lélek a zavaroktól legyen mentes! A görög kikapcsolta belőlem a szorongást, hetekig nem értettem, miért vagyok ennyire aluszékony, hullafáradt, akár egy ókori bölcs, vagy kínai orvoslással kezelt akupunktúrás beteg. Az Epikurosz féle élvezetekig hónapokat kell még átaludnom, de az előre kifőzött vacsoráidat, tudhatod, ma is bekajálom, mint pekingi kacsa a nokedlit.