Ritkulni kezdenek a baráti kapcsolataid; úgy hagynak el, mint agancsát a gímvad a hosszú tavaszban. Nem azért, mert nem szeretnek azok, akik eddig is szerettek, hanem mert félelmetessé váltál megfejthetetlen létezéseddel a többiek között – megfejthetetlenné, mint minden baráti, személyes vagy bármiféle intim köteléked. A többieknek nincsen nevük, nem ismerheted őket, de ott laknak a közeli városokban, a környékbeli falvakban; a barátaid mellett ülnek a buszon, átadják a helyüket, pulóverükbe tüsszentenek, hogy ne terjesszenek semmiféle kórt, együtt zötykölődnek az akolmelegben. Amikor baleset miatt a busznak ismeretlen településeken, kerülőutakon kell áthaladnia, észrevétlenül is a tömeg közös sorsmódosulására hagyatkozol – a csordaösztön bekapcsol, és megszakad az utazásodról alkotott víziód. Visznek, s te elveszíted szabad akaratodat; jobb esetben arra az egyetlen helyre futhatsz be, ahová a többiek is érkeznek: elérhetetlen kilométerekre az önrendelkezésedtől. Nincs többé bejáratott, biztos útvonal percpontos megállókkal és településnevekkel. Az összezavarodott kollektív személytelenség egybetartja a csoportot, akár erdőtűz a pánikba esett vadakat – ez az ősi program fut mindenkiben, amikor bármi erő változtat a terveiden. Bekapcsol a láthatatlan rémület – pedig ez csak egy ártalmatlan forgalomelterelés –, az öntudatlan kollektív jelenlét pedig védi a csordát, de beáldozza a szélen haladókat, ha elragadnák őket farkasok, medvék, közfelfogás, gazdasági válság, népítélet vagy világégés. Rohannak együtt, míg van bennük szufla. Vadak vagyunk mindannyian – nemesek és előkelők, gyámoltalanok, menekülők, rejtőzködők –, s ha kell, hősiesek. Ismeretlenbe tévedve átgázolunk egymáson, de most, míg járatlan falvak poros útjain terelnek, lapítunk, mint gyáva nyulak.
Gímszarvasok vonulnak át a felmelegedő kora nyári erdőn, letarolva bokrokat, madárfészkeket, bozótokat – a biztos búvóhelyeket. A gímvadbikák ámulatba ejtő képességgel porcos vázat növesztenek koponyacsontjuk tetején, amelyet néhány hét alatt csonttá keményítenek a kalciumraktáraik segítségével. Ennek persze az az ára, hogy csontritkulásos, vénséges hosszú hónapok következnek, hiszen ennyi időbe telik visszatölteni a kalciumraktárakat – de ott van a korona, a fegyver a bőgés, a nagy csaták idejére. Egy gerinces élőlény csúcscsonttömege elsősorban a genetikai hátterétől és az életkorától függ. Például az ember életében huszonöt éves kor környékén érik el a csontok szakítószilárdságuk csúcsát, majd a hanyatlás üteme ismét a génektől és a napi fizikai terheléstől függ. Hogy az aggkorra összeroppannak-e a csigolyacsontok, vagy combnyaktörést szenved-e az öreg test, az soktényezős folyamat. De a szexhormonok elapadásával tovább folytatódik a csontok állapotának romlása, és ahogy kifelé tartasz az életből, a csont szerkezete egyre szivacsosabbá válik. Mi pedig állunk széttárt karral, és nem elég okos a testünk, úgy, mint a szarvasoké, hogy kijavítsa a hibát.
Ciklikus koronanövesztés és ciklikus öngyógyítás – váltott áramú működés.
Felemésztés, herdálás, dicsőséges kiégés, elesettség és rehabilitáció. A világ örök egyensúlyra törekszik: hol hatalmadtól vezérelt kegyetlen magányod irányít, hol a tömegek kétségbeesett sodrása a világ lángnyelvei elől. Egyszerre nem lehetsz diadalmas király és józan paraszt. A koronanövesztés – miközben a csontoktól vonja el a kalciumot, kitéve a vadat a könnyű töréseknek – a nyár végére érzéketlen és kíméletlen fegyverré alakítja a barkás, kedves kis ágbogot a fejtetőn. A kárpáti bika a gímszarvas egyik kelet-közép-európai alfaja. Nagyobbra nő, agancsa is méretesebb, mint más fajtársaié. Bármennyire is dúsabb legelőkről pótolja a kalciumot, nagyobb a bukás kockázata is. Nagyobb amplitúdókkal kell megküzdenie: hegyeken és völgyeken rohan, nagyobb ritmusváltásokkal, és bizony, többen vadásznak a nemes zsákmányra, mint a csenevész fajtársaira.
Sóvárgón, lesből várni a trófeára – bevett gyakorlat. De kinevelni és a fejtetőn cipelni egy közel húszkilós koronát – ki tehetné ki magát kockázat nélkül ennyi veszedelemnek? A kárpáti bikának kevés barátja van, nem hívogatják telefonon percenként, ám széleskörű kommunikációt folytat az erdőben közös és nemes célokért. Minden agancshullás után két sebbel a fejtetőn, csendben elvonul. Sok kimerült bika pihen az erdő tisztásain, az etetők közelében ilyenkor. Ekkor már rudliban élnek nemcsak a tehenek, borjak, hanem javarészt a hím szarvasok is a nagy csaták és üzekedések után. Különös, hogy eltűnik az állományból néhány királyi példány ebben az időben, nem tart a rudlival, külön utakon jár. Olyan területeken számolnak be jelenlétéről, ahol a szakemberek szerint képtelenség a felbukkanása. De mi hajtja, miféle akarás és átok? Kívül lenni a többiek életén nem választott program, nem jó előre megtervezhető kiváltság. Vagy belepusztul különös helyzetébe, mint bármely kilövésre váró őshonos, vagy új világba vezeti ritka követőit. Van az a szarvas, amely új hazába vezethet, ha üldözik, megsebzik, ha elveszíti őt a rezervátumi csorda. És nincs az a csodaszarvas, mely alá ne szállna az égből, homlokán fénylő nappal, szügyén telő holddal, testén kusza csillagképekkel, hogy megfordítson kegyetlen hónapok után félelmes világokat.
Varázsos Isten, te, aki egy vagy a vadak gyámoltalanságával és fenségességével, ragyogd át ezt a vadont bőséggel, vezéreld tiéidet, Hunorjaidat és Magorjaidat, hogy biztos otthonra találjanak benne!
A kárpáti bikának ismertetőjegyeként szokás emlegetni a fekete agancskoronát – az elszíneződést nem a különleges kalciumraktárakkal, nem is a csontok extrém szakítószilárdságával magyarázza a tudomány. Az agancs szokatlan elszíneződését és gigantikus méreteit a speciális környezeti tényezők és viselkedési szokások együttes hatásaként említik. Úgy vélik, hogy a talaj vastartalma, a tölgyesek és fenyők gyantája, valamint egyéb növényi nedvek származékai színezik el a koronát.
Amikor megáll a busz két település között az országút közepén, kettészelve az erdőt, az utazók végképp összezavarodva néznek a sofőr irányába, majd egymásra: hogy mi eshetett az útra, melyik valósággal kell egyeztetniük a buszt, a többi rémült vadat, himbálódzó kapaszkodókat a nagy fékezés után? Miféle kidőlt fa, frontális karambol torlaszolhatja el már megint az életüket? Létezik-e olyan valóság, váratlan esemény, amire érvénnyel lehetne reagálni, amikor rettenet vonul át a néma tömegen? A kárpáti bika ott áll a busz előtt harminc méterre a szaggatott vonalon, és nézi a zsúfolt járművet. Nézi hosszú másodperceken keresztül, értve, hogy mit jelent számukra a dobozba zárt biztonság, mit jelent az egymásba kapaszkodás, a közösség öntudatlan összerándulása. Majd lassú léptekkel elindul a hatalmas sárga jármű irányába, két agancsa között a keleti nap sugaras fénye ragyog. Aztán a busz bal oldalán, az ablakok mellett kifent hegyű aganccsal, rendíthetetlen öntudattal elhagyja az aszfaltcsíkot, és eltűnik a bozótos erdőben. A tömeg szájtátva nézi végig a jelenetet, sem egy belátó megjegyzés, sem egy gyors fotó a transzcendensről, vagy egy véletlen önfelismerés. A busz elindul, az utazók az órájukra, pár percre elfelejtett mobiljaikra néznek: ha beletapos a sofőr, talán még számonkérés nélkül, időben odaérnek a munkába.