zilahon megremegtek a házak,
térkövezték a sétálóutcákat.
belvárosban üresek voltak a lombok,
míg visítottak a vágókorongok.

teraszról néztem, derengő emlék,
túl korán ment haza a sok vendég.
maradtam magamra, volt még mit innom,
hiányod, s a szégyen, már megint agyonnyom.

nem vágytam zilahra, de haza sem innen,
bármit is ittam eddig, most meg se pisszen.
bármit is gondolok, díszkő lesz belőle,
porfelhőből lép ki egy nő a pucér utcakőre.