Harmadik hónapja, akár az iszapba vermelt halak, sötétbe burkolózva, lehúzott redőnyök mögött, kafkai zsibbadásban lesed, hogy itt végül mivé is leszel. Bámulsz a tükörbe, keresed azt, aki voltál, a szemed árkain, az orrod ívén át borongón fel-felrémlik, hogy milyennek ismerted magad eddig, és most merre feszülnek, kanyarodnak el az ívek, végtagok, összegyűrt testrészek és arcvonalak. Keresed, hogy mára kinek a test- és alkatrészei nőnek ki belőled. Elemeikre bontva ugyan még így is szépek, érthetetlen csodaformák, porcos, bőrtáskás, elnyúlt, túlfeszített anyagok, körmök és hártyák. Aki voltál, mára már nem te vagy, ritmusos izomgörcsök préselnek át csatornákon beleszületni, belehalni egy újabb förtelembe, pittyegő gépekébe és ablakon túli utcazajba. Haj, szemöldök, bőr gyűrleményei, kuszái, vénséges vén ujjak, karok, az örökkévalóság egymásba kapaszkodó részletei derengenek fel benned, szervek és szagok hullámzó árkai, zsigerekké puhult pikkelyei a bőrkék körül. Nincs semmi új a teremtésben, de az örökös ismeretlen, hétközi csodák, emléktelen telek iszapos vermei után, akár az égre, felnézel végre a foncsoros víztükörre.
Csörög a telefon, hogy keress egy szakembert, mielőtt elvesznél, mert sokan vesztek már el, daganatokat növesztettek, begolyóztak, öngyilkosok lettek, csak mert nem volt egy útbaigazító lelkiszaki ebben az élethelyzetben. Keress egy ilyet, mondja neked az őszinte baráti hang, mert neki is segített a médiarágalmak, karaktergyilkosságok idején. Azt mondja, hogy teljesen normális, míg be nem rántják a botot, addig a sors öntudatlanságában folyunk az árral mindannyian, nézünk, mint Jani a moziban, rágcsáljuk kétpofára a kukoricát. Bármit is gondolsz, hallgatsz agyon, ha úgy élsz, akár egy szent, akkor is bünteted magad mások rád ragasztott bélyegével, mert ilyen a psziché, mondja, nem személyeskedés ez, és nem is tehetsz ellene túl sokat. A tested nem törődik azzal, hogy elkövettél-e bármi bűnt, ő a téged ért impulzusokra reagál, ha már kifárasztott nyurgapontyként mást nem tehetsz, mint hagyod, hogy a rágalom orsója betekerjen a csónak mellé, beszákoljon a fönnvaló, autóba, sütőbe, meghitt vacsoraasztalra tegyen.
Most mégis van ez a néhány tiszta pillanat, mikor eldöntheted még, ezen a szájba akasztott, mocskos világban, hogy milyen alternatíva mentén teremted meg a maradék életed. Most kell számolnod a már kiismert folyami körülményekkel, az áramlatok, bedőlt fatörzsek, iszapos, ágas vermek melegével. Kizárva az egyívásúakat, a kihízott nyakú büfögőket, sportos igyekvőket, a félszegeket, az óvatoskodókat, a jókat és a kártékony természetűeket, mindenkit, akik által eddig ragyogó vagy átkozottul nem közéjük való lehettél. Pedig miattuk tudhattad magad a nagyhalak és kis snecik között érvényesnek a szabálytalanságoddal, a szabadságoddal, a különös figyelmeddel, eszméleteddel.
Most fennakadva, sorsodból, létedből kifelé húzva, a világmindenség színe előtt kell tévedhetetlenül cselekedned. Elzárod a fizikai érzékszerveidet, néhány nagyhangú csápolót, rég fontos segítőt, gyűlölködőt, de a pánikba esett családot is. Szeretteidről megfeledkezve összpontosítasz, értelmezel, mérlegelsz. Mártírnak, hősnek, odavetett koncnak, mindannyiunk felismerhetetlen bűnéért horgot kapott nyurgapontynak nevetséges lennél a mai délelőttön is.
De attól még itt van szádba szakadva ez az óriási horog. Itt maradni fájdalmasabb magány és biztosabb vég, mint damilt szakítva elköltözni egy másik országba, folyóba, tájba, vérmérsékletbe. A gyűlölet természete jobban érdekelt eddig – figyelni zsírját, tokája hullámzó rengését, habos izzadékát, buta kezét, ujjait, pocsék szabású zakóit, szónoklatait a semmiről –, mint a testi épséged. El sem tudtad képzelni, hogy utóbbit összefüggésbe lehet hozni mások gyűlöletével vagy bármiféle félelem, remegésig ható fájdalom láncolatával.
A növényevő vízilények nem értik a ragadozók stratégiáit, hogy mi is az a beetetés, pergetési technika, míg horgot nem kapsz, közvetlen életveszélybe nem kerülsz általuk. A létezésed ekkor már végképp nem a te önálló döntésed. Szerencse, lélekjelenlét, helyzetfelismerés, lelki kondíció, szellemi erő persze kell az esetleges túléléshez. Ha nem szakítod szét a szádat, garantáltan véged van – ennyi okosság még belefér a zsinóron tekert, vég felé vezető úton. Szájat, zsinórt tépni, szaggatni, vérezve is, de egyetlen felszabadító lehetőségként újrakezdeni a legbelső és feladhatatlan tiéiddel.