Papucsban mentem le a kertbe, átlépve az elrozsdált és letaposott drótkerítésen a gazdátlan, elvadult telekre. Látni akartam a sírt, akácfák közt a dombon, ahová a kutyánkat temettem néhány napja. Nem jutott a család a gyászig, nem beszéltünk a vizslánkról még estéken át, nem nézegettünk fotókat, videókat, nem idézgettük legszebb történeteinket vele. Úgy borult meg az életünk épp, hogy minden erőnkkel igyekszünk tartani az eget, ránk ne szakadjon végérvényesen. A maró rágalomfüsttől, s az égig érő lángoktól elmaradt a kutyánkkal szembeni „gyászmunka”. Áttekintésünk semmire nincs, keresztbe törött az életünk árboca, de még a pánik evolúciós hajtóereje kötelez a cselekvő világgal szemben, tartani az eget, oltani a tüzet, vödörrel merni a vizet a süllyedni látszó csónakunkból. A maradj életben, a vigyázz a többiekre, a gyermekedet, feleségedet, családodat baj ne érje, az otthonod, az életetek…
A kutyánkat elaltattuk, ennyit bírt, eddig bírtuk a szenvedését nézni. Egy nagytestű, rövidszőrű, zömmel kinti vizsla kutya is elfárad egyszer, kimerülnek az izmokba, zsigerekbe, idegekbe, sejtekbe programozott energiák, és nincs több küzdelem, csak sodródás, csak a süllyedés, csak a leszakadt ég.
Hatalmas a gyom itt a gazdátlan kertben, tele kullancsokkal a terep, ha lejöttem a kutyával néha, nem győztem átvizsgázni, lefricskázgatni szőréről a sok igyekvő vérszívót, vagy szedni ki csipesszel… főleg ezért nem jártunk ki ide, lyme-kór, agyhártyagyulladás, babézia veszély, kész aknamező a vadvilág a teremtett, de gondozatlan élet. Nyolc kilót fogytam néhány nap alatt, dicsekedhetnék is vele, de nincs nagyobb hatalom a gyilkos stressztől, ami épp emészt. Ennyit terveztem fogyni, igen, nyolc kilót, de úgy két hónap alatt… most, az elmúlt héten ment le izomból, zsírból válogatás nélkül, mint töltelék a véreshurkába, munkahelyi, csapatépítő torok előtt, félrészeg böllérek keze alatti disznóvágásokon. Megyek fel a dombra, a ligetes akácfák közé, nyers még a homok a síron, néhány poszméh dongja a halom körüli jellegtelen vadvirágokat, szédítő zsongással a visszaáramlást a nagy fényességbe. Állok és nem a kutyámra gondolok, hanem a testetlen egyesülésre, a minden bajokon túli hatalomra és fényre. Valami baj lehet a gyári szentimentalitásommal, pedig ez egy erős társadalmi elvárás, a jó gyermekség, az érzékeny, finom lélek, egy valódi kutyához való együgyű ragaszkodás, szeretet bizonyítéka. Ezt kérné tőlem a világ, a nyájban az ó-bégetést, nem a közösség megtartó emelkedettségének a csendjét, odakacsintását, támogató kinyilatkoztatását is, ha kell. A média erejére gondolok, a tudathuzagolásra, ahol ugyan megy az ó-bégetés, túlszirupozott limonádé adagolás a programokon keresztül, ha pedig épp az kell, rágalmazás, propaganda, a szentimentalizmusra, a kollektív dühre való rájátszás. A létező közös tudat formálása, a szinkronban tartott gondolkodási keret, technológiával igazgató társadalmi felügyelet cuclis bárányaink, nekünk. És csak akkor eszmélsz, mikor saját magaddal jössz szembe, azzal a valakivel, aki köszönő viszonyban nincs a rá testált rágalmakkal, amivel tönkretenni igyekszik őt, vagyis hát téged a közösségi, mindannyiunkat szolgáló hírekkel. A média igazságot szolgáltat a valóság ismerete nélkül, a hatás a fontos, nem a tények vagy az ártatlanság vélelme.
Zöldül a természet, minden a maga programja szerint hiteget, halogat, dermeszt és melegít. Március vége, de kőkemény a tél itt most legbelül, és kitartunk- e az életmentő igazságig, lesz -e megtakarított energiánk, hitünk, hajszálnyi zsírunk a folytatáshoz? Csak a család, meg pár nagyon ritka barát, s a fröcsögők alatt a mélyben, néma, de értünk, értem szorító kollégák, diákok, városlakók, szakmabeliek, akik érthetetlen módon tartanak meg. Nem a víziókkal teli eltérítettek világát élik. Majdnem érthetetlen, hogy miért kellek még nekik ide, miért ölnek energiát, időt, szeretetet belém, mikor én már rég mindent megköszönnék, itt hagynék egy koreografált karaktergyilkosságban végleg. Nem a piszlicsáré bűneim, a felkészületlen rágalmak miatt, miközben az igazság, bűncselekmény hiányában itt lebeg tapinthatóan, mégha láthatatlanul is. Mi a kutyánkat feladtuk, túl is cipeltük a gondoskodásban, de hittük, hogy lehet még egy jó tavasza, nyara… egy szép záró ősze legalább.
Nézem a nadrágszáramat, hol tartanak már a vérszívók, jönnek-e tönkretenni, lehet -e még ettől végérvényesebben? A halványkék melegítőmön egyelőre sehol egy kullancs, sehol egy gyilkos kórral fertőzött élősködő, két vihar közt a végtelen semmi honol. Bármit is hordtam ki eddig lábon, talán egy holnapi támadás végleg földrevisz, vagy, amit eddig, mint kincset cipeltem, kifut belőlem pajzsnak, védőrnek, szárnyas harcos angyalomnak. Minden pusztulás tele van ölben kicipelt gondviseléssel, látom ezt a kutyám sírjánál dongó poszméhektől. Minden élet a megszégyeníthetőség melegágya, gyenge pontja, valójában ebből kellene kiindulni, ennek a vad telnek az igazságából, hogy hozzá igazodva, innen kiindulva lehet örülni az életnek, küzdeni, harcolni elvadultsággal, bízni, szeretni. Bárkiből lehet tisztánlátó, megvilágosodott, csak bele ne pislogjon az elszáradt gyomtengerbe…. A Down-szindrómásokra, meg az autistákra gondolok, hogy az ő életüket a vihar közepén álló mozdulatlan nyugalom hatja át, valójában ehhez kellene felnőni, ehhez az emelkedetten összpontosult világértéshez. Ha egy kisebb szellő most megfújna, kirepülnék a belvizekkel terhelt szántóföldekre, a fekete szántásra, letörve néhány őszivetésű hajtást. Mozdulatlanul várnám, hogy felegyenek a vadak.
Tegnap egy barátom azzal hívott, hogy csak mi vagyunk ilyen beszariak, elsőgenerációs értelmiségiek, akik, mikor támadás éri őket, próbálnak minél kisebbre összehúzódva túlélni, életben maradni. Egyszerűen nem tanultuk meg megvédeni magunkat, nincs hozzá hátország, nincs hozzá felkészültség. Futunk páncél, vért nélkül át a csatatéren, és elég egy repesz, egy elpöckölt meggymag, úgy vérzünk, ájulunk a végbe, mint aki még meghalni is szégyenkezne itt, a többiek között. Ezt egy többgenerációs értelmiségi családból származó budai nő, kiváló költő barátunk üzente nekem, hogy szintet kell lépni, Lacikám! Perelsz mindenkit a picsába, ez az alap, kurva anyját a mocskolódóknak!
Mi pedig, elsőgenerációsok a telefonba, értelmezgetjük eszmélettel, hogy micsoda némasággal rejtőzködött előlünk ez a triviális igazság, és micsoda rettenet kell, hogy a félelem neveljen bennünket legelemibb jogainkhoz. Többé bocsánatot se akarj kérni senkitől, ha a kutyádat ásod el ide az elvadult telekre, vagy mikor politikai koncként vetnek oda egy mozdulattal a médiának. Mikor úgy tűnik, hogy itt se Istened, se hazád, akkor tudni csak igazán, hogy minden próbatétel, gyalázat, minden bukás úgy formál új érzékszerveket beléd, ahogyan csak a megbélyegzettek ismerik föl övéiket.