hogyan lehetne

egy ágyban alszunk, te mégis leveleket írsz nekem.
persze, csakis alkalmanként és kétségbeesésből.
harminchárom vagyok. hűséges. kalandos. gyerek.
nem ismerem kapcsolataim szavatosságát, félő,
megbetegítenek a hosszúra nyújtott viszonyok.
tizenhét évesek voltunk, onnan számolom, hogy
szeretlek. onnan számolom, anyám, szerelmem vagy.
hogy a feleségem is leszel, ezt korábbról. sokkal.
hatéves koromban az óvónők azt ígérték
szüleimnek, hogy okos felnőtt leszek. kérték,
ne adjanak rossz iskolákba. nem is adtak, pedig
az osztályfőnököm, a szakmunkásképzésben elit

szakmára nem javasolt: „ erre nem lesz képes laci”.
sportoltam, mindig mást tanultam, untatott a suli.
aztán neked kezdtem írni: leveleket, verseket.
te és az irodalom, mindig is érdekeltetek.
különös dolog a házasság, az ígéretek is
igazulni látszanak. vágyból sok kudarc születik.
tervekből: gyerekzsivaj, tágas lakás és nagy terasz.
elhittem, életünk félig a miénk. sőt, egészen az.
de gyengék voltunk a tervekhez, a vértrombociták
is, csak szteroidoktól nem süllyedtek tovább.
vitáztunk, abba akartad hagyni a kezelést.
végig csináltuk. kiöli a jót is a kemo, és

nem csak belőled, belőlem is kiveszett a romlás.
az egyetlen jó, mi felmenthetne innen. mondták
az orvosok, a hormonkezelés gyerekjáték. na ja.
klimax után bölcsült nő lettél. édeskés illattal.
édesek az öregek is. huszonévesek, istenem,
fiatalok voltunk. nem bölcsek. nem. nem ismertem
az érintésed többé. azóta én ölellek, ringatlak
folyton. mégis kiszáradtál nyirkos karjaimban.
kegyetlenül felgyorsult időnkben paplant sem
húzhattuk fejünkre, jó szó, csók se védett.
érvénytelenek lettek barátaink, szüleink, csak
a hosszúhegű sebeink, a gyászunk. néhány furcsa

alak szólongatott munka közben, kopogott itthon.
semmit nem értettem, mit akarnak tőlünk. szólnom
sem volt kihez. te kedvesen elhitetted bárkivel,
hogy megmaradunk. megmaradsz. de kinek
is vallhattad volna meg. végül magad is elhitted,
hogy nem értem már, csak a tényeket. nem többet.
elmúlásunk tátongó, irtózatos szakadékát,
tömködtem, mint öklömmel, ordítani akaró szám.
és csak a sírás, zokogás némán, ami kettőnkből
nekem maradt. okos az, ki nevetni tud szívből.
felnőtt vagyok. te gyógyult. a verseket
könnyekből írom- , nem gyereknek. te krumpliból főzeléket.

te mondd meg, hogyan lehetne folytatni.